Gondolom, mindenki egyetért azzal, hogy kubai élménybeszámoló nehezen képzelhető el a legendás, több évtizedes autókat legalább egy villanás erejéig bemutató poszt nélkül. Mostani cikkünkben fejet hajtunk a kubai emberek találékonysága és életrevalósága előtt; szerintünk ők azok, akik egy csavarhúzó, egy kalapács és pár százas szög segítségével képesek lennének tengeralattjárót fabrikálni bármelyik kávéfőzőből.

Az első nő, akinek Kubában saját gépkocsija volt,  a María Calvo Nodarse művésznévre hallgatott (eredetileg María Constancia Caraza Valdésnek hívták, de ezt biztosan nem tartotta elég egzotikusnak), valamikor a huszadik század elején. Foglalkozását tekintve altesti munkásnő volt, aki Guanajay-ból érkezett a fővárosba megkeresni a napi betevőt, ami olyan jól sikerült neki, hogy két év elteltével már megvehette a saját kocsiját.

Más források szerint fájdalomdíjul kapta egy helyi kiskirálytól, aki részegen vezetett és elütötte az akkor mindössze 25 éves Macorinát (ez volt a művész-, illetve beceneve), de ez a posztunk szempontjából nem is lényeges. Annál inkább az, hogy rögtön elhatározta: jogsit is szerez a masinához, ami nem volt egyszerű, de Macorina híres volt arról, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, attól nem tágít.

Maradjon az ő titka, hogyan sikerült a kubai bürokratákat meggyőznie (azért el bírjuk képzelni), a lényeg az, hogy 1918-ban már ott roboghatott a híres El Malecón sétány mentén, és egyike lett Havanna informális büszkeségeinek; szeretői között hazai és külföldi bankárok, gyárosok, ültetvényesek éppúgy felbukkantak, mint politikusok (állítólag maga José Miguel Gómez elnök is megfordult az ágyában, fürdőkádjában, hintaszékében, asztalán, foteljeiben, stb. – a kubaiak roppant kreatívak tudnak lenni). 1940 után (egészen 1959-ig, amíg Fidelék bele nem köptek a levesébe) tisztes madámként luxusbordélyházat igazgatott.

La Macorina 1977 nyarán (szegényen és szinte mindenki által elfeledve) hunyt el Havannában, s emlékét már csak ez a dal őrzi:

La Macorina

No, a fenti mondén bevezető után lássuk a híres havannai autókat.

A történelmi magyarázat arra a kérdésre, hogy mi a fenét keresnek ezek az 50-60 éves amerikai kocsik az itteni utcákon, roppant egyszerű. Nem, nem a kubaiak beteges gyűjtőszenvedélye miatt van ez így.

Amikor 1959-ben győzött a forradalom, s (az akkor még leginkább zöld, semmint vörös szimpátiájú) Fidelék bevonultak a fővárosba, államosítva az összes kül- és belföldi mezőgazdasági és ipari vállalatot, továbbá a teljes termőföld-területet (a hírhedt United Fruit ültetvényeivel az élen, mely cég közvetve a „banánköztársaság” szót is adta a világnak), az USA egyetlen tollvonással, nagy morcosan totális  kereskedelmi embargót vezetett be a szigetországgal szemben. Azóta (főszabályként) egyetlen darab, amerikai gyártmányú árucikk exportját sem engedélyezik. Sem autóét, sem alkatrészét, sem konzervét, de még egy rágógumi vagy egy kilowatt energia sem érkezhet Kubába az Egyesült Államokból.

A nagy államosítási lázban Fidelék két, a gépkocsikat érintő alapszabályt fektettek fel:

1.) Az 1959 januárjában magántulajdonban lévő gépkocsikhoz nem nyúltak; ezek (arrafelé teljességgel szokatlan módon) a mai napig is magánszemélyek közötti alku, majd (szigorúan belföldi!) adásvétel tárgyát képezhetik, valamint örökölhetőek;
2.) Az ezt követő időszakban viszont senki nem vásárolhat magáncélú gépkocsit; ez alól csak igen-igen ritkán, és csak a nagyon kivételezettek voltak kivételek: olimpiai vagy világbajnok sportolók, híres művészek – s ők is csak akkor, ha a külföldön hivatalosan megkeresett valutát vételre felajánlották az államnak. Ezek az autók magánforgalomban nem értékesíthetők, kizárólag az államnak adhatók el.
Lévén, hogy 1959-ben mintegy 150 ezer magántulajdonú gépkocsi volt Kubában (ezek 90 százaléka amerikai gyártmány), nem nehéz elképzelni, hogy ezekre a kubaiak úgy vigyáztak, mint a szemügy fényére, hiszen tőkét, valamint értékesíthető vagyontárgyat képeztek – gyakorlatilag az egyetlent az országban.
A havannai legenda úgy tartja, hogy amikor a forradalom vezetői megtekintették a Kubából elmenekült amerikai üzletemberek (és bűnözők) által hátrahagyott luxusautókat, mindegyikük választott magának egyet: Fidel egy Oldsmobile-ra, Raúl egy DeSoto Deluxe-ra, Che Guevara egy Chevrolet-re mutatott.

Eltelt ötven év, s az embargó továbbra is fennáll: új amerikai kocsik (vagy ezek alkatrészei) fél évszázada nem érkeztek Kubába, tehát az itteniek mindent megtesznek, hogy a meglévőket legalábbis működésközeli állapotban tartsák. Ha a családodnak az az egyetlen autóesélye, hogy évtizedeken keresztül bütyköli azt a szóló legális darabot, hát bütykölni (vagy bütyköltetni) fogja: elképesztő műszaki megoldások, sufnituning jellegű átalakítások, külső és motorikus újradizájnolások tárgyai ezek a régi kocsik. Történetek százai szólnak a hetvenes-nyolcvanas években végrehajtott, és az állami Zsigulikból „kinyert” szovjet alkatrészek szervátültetéseiről, az eredeti benzinzabáló motorok dízellé történő átalakításairól, az eltört részegységek megragasztásáról, újak esztergálásáról, a kávéfőzőkből, vasalókból, traktorokból vagy cukornádvágó gépekből kioperált (és használhatónak ítélt) ilyen-olyan cuccok beépítéséről.
Nash Ramblerek, DeSoto Customok, Kaiser Darrinok, Studebaker Championok, Willysek – olyan autókra csodálkozhatsz rá, amikről a fanatikusokon kívül mások még csak nem is hallottak. Persze az esetek többségében ez csak a külcsín; hogy a motorháztető alatt valójában mi lapul, az általában a tulajdonos titka, de még az is elképzelhető, hogy egy Wartburg-, Lada- vagy Dacia-motor, esetleg főalkatrész.

Jelenleg ebből a kategóriából még úgy 50 ezer kocsi futhat a zötykölődős kubai utakon és a sajátosan rusztikus, egyetlen ottani autópályán. Az ötvenezer darab fele az ötvenes évekből, 25-25 százaléka a negyvenes, illetve a harmincas évekből származik. Ha a 2008-as hivatalos statisztikáknak hinni lehet, a havannai személygépkocsik 12%-a ilyen autókövület, amelyet a helyi szleng „almendrón”-nak (mandulafának) nevez. Ha ki szeretnéd próbálni, semmi akadálya: számos közülük taxiként üzemel, természetesen a szokásos ár három-négyszereséért.

Az átlag kubai nő életében legalább kétszer ül ilyen kocsiban, még akkor is, ha a családban vagy a rajongói körben senkinek nincs a tulajdonában mandulafa: először is, a friss házasok szinte kötelező jellegű sétakocsikázása kizárólag egy-egy hasonló amerikai csodában/csodával képzelhető el; a második lehetőség pedig a lányok 15. születésnapján kopogtat, amikor hercegnőnek öltözve (olykor a család hathavi jövedelmébe kerülő ruhában) lépésben végighajtanak a település főutcáján – mindkét esetben természetesen csakis kabrió jöhet szóba…
És igen, el kell mondanom, hogy a posztban látható (és jól sikerült) fotókat Csuri készítette; a többi (értelemszerűen gyengébb) az én kezem munkáját dicséri.