Èze, akarom mondani EZ a kis középkori városka a Côte d’Azur-ön Monaco és Nizza között található kábé félúton.

Mostani utunkon mindkettőt kihagytuk, de Èze-t megnéztük, sőt, ott is aludtunk.

A városkát úgy kell elképzelni, hogy van egy hegy (olyan 400 méteres, tehát inkább hegyecske), ezen girbegurba keskeny utcácskák felfele, majd egy kaktuszokat bemutató botanikus kert kezdődik a tetején, a csúcson pedig egy középkori várrom zárja az összeállítást.

Ha nem lenne annnnnyira gyönyörű, tiszta giccs lenne. Sőt: így is az :) De igazi!
Van olyan útikönyv, amely kicsit fanyalogva beszél róla, merthogy nincsenek benne egetverő kulturális emlékművek, múzeumok meg hasonló.

Azt azért egy kicsit aggódva konstatáltuk, hogy a meredek kaptató elején egy defibrillátor van kiállítva, rövid használati utasítással, mintegy megelőlegezve a ránk váró megpróbáltatásoknak az emberi szervezetre gyakorolt hatását, de végül nem került rá sor, hogy működés közben is megtekintsük. De jó érzés volt tudni, hogy erre is gondoltak az idegenforgalmi irodán.

Hát ja, de nem is ezekért ajánlom: a turistának semmi más dolga, mint végigsétálni az összes kis utcácskán, és élvezni a hangulatot.
Mert hangulata, az van. Az utcák szélessége az autóknak még a gondolatát is kacagva kizárja, és akkor még a meredekségről nem is beszéltünk.

Itt az áruszállítás is emberi erővel történik, értsd hetyke legények a vállukon viszik a cuccost, jobb esetben egy kerekes molnárkocsin. Ez tehát egy gyalogos városka, amelyben laknak emberek, bár persze a sétafikálók sokkal nagyobbik része turista.

Vannak bőséggel üzletek is, amelyek persze szintén a turistákra utazik, és ilyenkor fel szokták emlegetni a bóvlit és a szuvenyírgiccseket – hát, lehet.

Itt szerintem sikerült egy olyan mértéket és színvonalat betartani, ami nekem, egyszerű léleknek még teljesen megfelelt: nem éreztem giccsesnek, sem bóvlinak az árukat, amit kínáltak.

Vettem is gyönyörű színes szappanokat, levendulaolajat, és persze verbéna-, citrom- és levendulakölniket a Fragonardtól.

A vidékről még azt kell tudni, hogy érződik Grasse hatása (a világ parfümfővárosának becézett kisváros), ami azt jelenti, hogy nagyon vonzó parfümériák vannak, de nem az általunk ismert nagy márkákat árusítják benne, hanem egyszerű, alig kevert illatú kölniket. Ez azért van, mert Provence ezen részén állítják elő a parfümipar számára a növényi kivonatokat, ami alapanyagként szolgál a híres márkák kikeveréséhez.
Van a városban szálloda is, igen, itt fent, ezekben az utcákban, Michelin-csillagos étteremmel. Sajnos az étterem teraszán, amelyről olyan panoráma volt, hogy ezért eleve meg lehetett volna duplázni az árakat (meg is tették szerintem), nem lehetett csak kávét inni, ebédelni kellett volna. Ezt kihagytuk :)
A 3-4 utca bekóborlása után melegen ajánlom, hogy nézzétek meg a hegy tetején lévő botanikus kertet, amelyet 1949-ben hoztak létre, és belekombinálták a hegy csúcsán található középkori várromot is.
Nem csak az itt tenyésző kaktuszok sokasága miatt érdemes femászni ide, bár ezek is kifejezetten élményszámba mennek….

Mutatok párat:
Na, szóval a kaktuszok gyönyörűek, de ami az igazi truváj, az a KILÁTÁS!

Verbális lelkendezés helyett most is inkább jöjjenek a képek:
A kis félsziget Cap-Ferrat, amely mögött már ott van Nizza, és a híres Promenade des Anglais…
A másik irányban a templomot látjuk, és magát a kisvárost.

A filozófia és a klasszika-filológia iránt érdeklődők sem kell nélkülözzék a napi betevőt: ebben a városban írta Nietzsche kolléga 1883-tól több szakaszban az Imígyen szóla Zarathustra harmadik fejezetét. Tiszteletére egy ösvényt is elneveztek; biztosan elég kanyargós  és meredek ahhoz, hogy a hatalomra törő akarat (Wille zur Macht) jusson eszébe róla az erre sétálónak.

Legnagyobb meglepetésünkre találtunk itt szállást is, méghozzá egy kis panzióban, ahol egy kávézó felett volt vagy 6 szoba. És volt hely, ráadásul egészen baráti áron (figyelembe véve a helyet és az időpontot). A szálláshely az alábbi képen középen az a narancsszínű kockaépület.

Persze nyomoroghattunk vóna a Château de la Chèvre d’Or (vagyis az Aranykecske Kastélya) egyik szobájában is usque 800 ajróért, de nem volt hely :)

A döbbenet az, hogy valóban nem volt.
Nem csak fentről lefele nézelődni élvezetes, de a hegy, rajta a városkával lentről is jó látvány.

A város mellett, 80 méteres magasságban húzódik ez a völgyhíd (Le pont du Diable, vagyis az Ördög hídja), amelyhez – természetesen – egy helyi érdekű legenda is fűződik (folkloristáknak és néprajzosoknak mondom, hogy az Aarne-Thompson mesekatalógusban a történet a 1195-ös típusszámot viseli: lélek megmentése az ördögtől).
A történet arról szól, hogy egy helyi pásztor vitába keveredett az ördöggel. A szakmai beszélgetés középpontjában annak az eldöntése állt, hogy lehetséges-e egyetlen éjszaka alatt hidat építeni a szakadék fölött. Az ördög persze izmozott, hogy igen, a pásztor meg csak  kételkedve ingatta a fejét, hogy szerinte kizárt.

Az ördög bepipult és fogadást ajánlott: ha másnap hajnalra áll a híd, az első olyan élőlény lelke az övé lesz, amelyik átkel a hídon. Ha nem, a pásztor bármit kérhet tőle (kivéve persze azt, hogy a sok hülye turista takarodjon a francba, mert azt nem tudja teljesíteni).

A pásztor beleegyezett, kezet adtak rá és mindketten dolguk után láttak.

Hajnal felé a pásztor nem bírta tovább és megnézte, hogy áll az építkezés. Hát bizony majdnem összecsinálta magát a félelemtől, mert látta, hogy az ördög nem szarozott holmi közbeszerzési versenytárgyalásokkal: a völgyhíd bizony 99%-os készültségben van, már csak az utolsó szikladarabot kell beemelni. Lázasan elkezdte törni a fejét, hogy most mi a teendő, mert nem akart társtettese lenni egy előre kitervelt lélekrablásnak.

Az ördög időközben befejezte a feladatot, s most ott ült az út szélén és undok mosollyal a kezeit dörzsölgette, hogy milyen jó kis lélekkel lesz gazdagabb, ha a helybéliek elindulnak a piacra a hídon keresztül.

A pásztor meg csak törte, törte a fejét és egyre szarabbul érezte magát. Egyszer csak a körülötte ugrándozó kutyájára esett a tekintete. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében, és mivel sem a Négy Mancs, sem a Grínpísz ügynökei nem lebzseltek a közelben, a gondolatot tett követte: fogott egy botot és áthajította a völgyön, egészen az ördög patájáig.

Az idióta kutya persze azt hitte, hogy az élet továbbra is csak móka és kacagás, na meg felelőtlen rohangálás: a bot után vetette magát és átrohant a hídon. Az ördög meg későn kapcsolt, nem tudta visszazavarni, ezért (az előzetes megállapodás értelmében) kénytelen volt megelégedni a kutya lelkével.

Hát ez a sztori, ami ugyan nem egy világbajnok történet, na meg csak Franciaországban van vagy húsz híd, amelynek építéséhez ugyanez a 1195-ös számú mese fűződik, de ne legyünk telhetetlenek.

És a tanulság: soha ne köss parasztokkal szerződést anélkül, hogy a jogtanácsosoddal konzultáltál volna.

A várat végül felfüggesztettem egy kandeláberre,
vacsoráztunk egyet egy kis étteremben a hegy lábánál, és így ért véget az első dél-franciaországi nap…

Ez az Èze megér egy pillantást, higgyétek el.