Amikor az ember külföldre készül, a turisztikai és gasztronómiai érdekességek mellett nem árt, ha képbe kerül az ottani fizetőeszközök, valamint azok használata vonatkozásában, és az is jól jön, ha – teszem azt – a helyi árak és (miért ne?) a bérek alakulásáról meg az életszínvonalról is van némi fogalma.

A kubai bevezető poszt után mai írásunkban a fenti területet járjuk körül, természetesen Kubára vetítve.

Mindjárt egy önkritikával kell kezdenünk. Mielőtt kiutaztunk volna, Té elmulasztotta felfrissíteni ismereteit Kuba és az USA barátinak korántsem mondható viszonyáról, illetve ennek monetáris vetületeiről. Holmi régi, homályos emlékekre támaszkodva elballagott a bankba és dollárra váltott egy hazai átlagfizetésnyi forintot, mondván: a jenki fizetőeszköz biztosan jól jön majd egy olyan országban, amely (mint tudjuk) alig 130 kilométerre fekszik az USA felségvizeitől.

Most már tudjuk, hogy ennél nagyobb hülyeséget csak akkor követhettünk volna el, ha egy szakajtónyi albán leket vagy ukrán hrivnyát viszünk magunkkal. A Kubai Nemzeti Bank (de helyette nyugodtan mondhatunk Kubai Kommunista Pártot is) ugyanis kereken hat éve úgy döntött, hogy az országban addig széles körben elfogadott és gyakorlatilag bárhol fizetőeszközként szereplő amerikai dollárt 10 százalékos büntetőilleték sújtja, ha az úgynevezett konvertibilis pesóra (CUC-ra) váltja az ember. Ezért tehát hiába ér elméletileg egy CUC egy USD-t, a pénztárnál egy dollárért csak 0,82 CUC-ot kapsz (8 százalék minden külföldi pénz pesóra váltásánál felmerül költségként).

Kuba ily módon akarja rákényszeríteni a turistákat, hogy ne dollárt hozzanak az országba, na és jól megsarcolja azokat a kubaiakat, akik az amerikai rokonságtól különböző úton dollárt kapnak (csak Floridában úgy kétmillió kubai, illetve kubai származású személy él).

Innen máris látható, hogy Kubában kétféle pénz van forgalomban. Vegyük sorra őket.

1.) A „normál” peso (CUP)

Ez a „moneda nacional”-nak, vagyis nemzeti fizetőeszköznek nevezett pénz. A kubai állampolgárok ebben kapják a fizetésüket, ezzel fizetik a közüzemi számláikat, bizonyos (egyre csökkenő számú) üzletekben, utcán és vidéki piacokon még apróbb vásárlásoknál is lehet használni, de összességében ki kell mondanunk, hogy a CUP felmutatása a kubai kereskedelmi egységek 90 százalékában kizárólag harsány kacaj kiváltására alkalmas; körülbelül azt a hatást éri el, amit mondjuk 1989-ig egy DDR-márkabankjegy meglobogtatása okozott volna egy frankfurti áruház kasszájánál vagy egy müncheni söröző fizetőpincérénél.

Ja igen: ebben a pénznemben lehet kifizetni a kizárólag jegyre, korlátozott mennyiségben kapható árucikkeket: a rizset, a cukrot (igen, a cukornádtermesztés egyik fellegvárában a cukrot jegyre adják; ha jól tudom, két kilót havonta és fejenként), a fogkrémet, a mosóport… Azokon az üzleteken, ahol elfogadják, általában nagy felirat hirdeti, hogy moneda nacional. Mi voltunk egy havannai… hát, minek is nevezzem? Talán gyorsétteremnek. Szóval voltunk egy havannai gyorsétteremben, ahol CUP-pal lehetett fizetni, ettünk is és ittunk is, de bevalljuk, hogy nem tartozott a gasztroélmények csúcsai közé., a Cristal sör azonban jó hideg volt. Jártunk továbbá vegyesboltban, ahol a választék kimerült műanyag karosszékekben, műszálas nyakkendőkben és meghatározhatatlan funkciójú textildarabokban, amelyek egyforma erővel megfeleltek volna hálóingnek, abrosznak vagy hullazsáknak – már ha valaki kedveli a hatalmas, stilizált bordó rózsákat ábrázoló hullazsákot. Nem reprezentatív felmérés alapján kijelenthetem, hogy a kubai emberek többsége nem is tart magánál CUP-ot; vagy ha igen, kizárólag azért, hogy olykor elővéve rácsodálkozhasson a bankjegyeken ábrázolt nemzeti hősökre (José Martíra, Ernesto Che Guevarára, Antonio Maceóra, Máximo Gómezre vagy Camilo Cienfuegos-ra), és halkan megkérdezze tőlük: ugye ezt ti sem gondoltátok volna?!

Hogy nem a levegőbe beszélek, elmondom, hogy két napomba telt, amíg sikerült hárompesós bankjegyet szereznem a gyűjteményembe („para mi collección!”); ezalatt legalább húsz kubainál próbálkoztam piacon, parki járókelőnél, pincérnél, míg végül régi és megbízható üzleti partnereim, a taxisok segítettek (de ott is csak a hatodiknál volt).

Hopp, eszembe jutott még valami: a tömegközlekedési eszközökön (havannai buszokon) is lehet ezzel fizetni, na és a másik nemzeti sport, az autóstoppolás során – erről talán majd megemlékezünk külön. Bárki (tehát külföldi is) válthat devizát vagy CUC-ot nemzeti pesóra, ha nem zavarja, hogy percekig tartó, a fuldoklásig intenzív (mert udvariasan visszafojtott) röhögés tárgyává teszi magát a hallótávolságon belül tartózkodó kubaiak körében. Én 20 eurót váltottam CUP-ra az első nap, amiért kaptam vagy hatszáz pesót (gyorsan elmondom, noha már említettem az egyik korábbi poszt kommentjei között, hogy ez egy jó kubai fizetésnek felel meg; az átlagbér ugyanis havi 390-430 CUP, azaz 14-16 euró…), de ebből is hazahoztam vagy kétszázat, egyrészt a collecciónomba, másrészt mert egyszerűen nem tudtam elkölteni, az útlevélkezelőnek meg nem mertem odaadni, mert biztosan kaptam volna vagy öt évet vesztegetési kísérletért.

Tanács: váltsatok be mondjuk 10 eurót, amiért kaptok 320-350 nemzeti pesót; nagyon meg lennék lepődve, ha ennél többet sikerülne mondjuk egy hét alatt elköltenetek. Már úgy értem: CUP-ban.

Ha elszámoltad magad és az utolsó napon a reptéren döbbensz rá, hogy van még pár száz elköltetlen (mert elkölthetetlen) CUP-od és vissza akarnád váltani CUC-ra vagy valutára, van egy rossz hírem: az ilyen váltásokat csak a nagyvárosok központjában, bankban lehet megejteni (tehát sima pénzváltónál nem), ráadásul a havannai reptéren semmiféle árut vagy szolgáltatást nem lehet vásárolni nemzeti pénznemért. Erre az esetre (is) ajánlom a taxisokat…

A taxisok máskülönben a világ bármelyik tájékán, Tiranától Fokvárosig  a Megoldást jelentik a turista bármilyen problémájára – csak készpénz kérdése az egész. És imádnak beszélgetni; az én egyik legfontosabb kubai forrásom Boris volt, a matanzasi taxisofőr (sajnos nem José vagy Rodrigo; a szülei tehetnek róla…), akiről majd még mesélek a további posztokban.

Nemcsak bankjegyek, hanem érmék is forgalomban vannak, de nyugodtan megfeledkezhettek róluk, mert igen kevéssé valószínű, hogy ilyet látni fogtok. Ami a papírpénzeket illeti, egyik oldalukon a kubai történelem nagyjai, a másikon pedig a klasszikus (már úgy értem, egy – viccesen – népi demokráciának nevezett rendszer esetében megszokott) életképek: Fidel bejelenti a forradalom győzelmét, Che önkéntes munkát végez egy cukornádültetvényen, Maceo haditanácsot tart, szorgos és mosolygós munkások kapálnak és banánt cipelnek a vállukon…

Egy CUP körülbelül hét-nyolc forintnak felel meg (elméletileg), s egy CUC-ért 25 CUP-ot kapsz.

2.) A konvertibilis peso (CUC)

1994 óta van forgalomban, s 2004-ig párhuzamosan használták a dollárral. Jelenleg ezért a pénznemért lehet megvenni azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a moneda nacionalért nem – vagyis gyakorlatilag mindent: vannak boltok, ahol CUC-ért megvan a standard választék alapvető élelmiszerekből (cukor, rizs, olaj, liszt) és tisztálkodószerekből (szappan, mosópor, fogkrém, sampon), de az árak bizony nagyjából megfelelnek az itthoniaknak (egy pipereszappan 1,2-1,4 CUC, egy kiló cukor ugyanennyi, egy fogkrém 1,8 CUC).

És aki most azt mondaná, hogy ez nem is olyan szörnyű, annak ismételten hangsúlyozom: egyhavi kubai átlagbér háromezerháromszáz-háromezerötszázforint (15-17 CUC, vagyis kábé 390-430 CUP), vagyis ha valakinek az lenne a rögeszméje, hogy fogkrémet vesz az egészből, akkor az fix tíz tubussal töltheti fel odahaza a fürdőszobai kisszekrényt.

Az egyik legsokkolóbb ár, amit láttam: egy közértben az egyik polc tele volt ilyen savanyúságos üvegekkel. Egy négyliteresért közel 35 CUC-ot, vagyis úgy hétezer forintot kértek; valami nagy tolongást nem észleltem a környéken…

CUC-ra bármikor és bárhol beválthatod az euród, dollárod vagy svájci frankod: bankokban, szállodákban, illetve a CODECA felirattal ellátott cséndzsmanis helyeken. Hétvégén felbukkannak a magánpénzváltók is, akik (természetesen) egy hangyányival kevesebbet adnak a pénzedért, mint amennyit a bank adna – ha nyitva van. A szállodák, magánszállások, éttermek, taxisok kizárólag konvertibilis pesót fogadnak el, illetve áraikat is ebben határozzák meg, s ugyanez érvényes (külföldiek számára) a múzeumokban és az idegenforgalmi látványosságok belépőinél.

Számos blogban és honlapon olvastam, hogy óvatosságra intik a turistákat, mondván: nehogy összekeverjék a két pénznemet, és CUP helyett az annak 25-szörösét érő CUC-cal fizessenek.

Nos, először is egy átlagturista kevés olyan helyre sodródik, ahol CUP-pal kéne fizetnie (de erről már írtam az imént). Másrészt pedig az utcán, egy tenyérnyi pizzaszelet mellé kitett árcédula láttán, amelyen a 12 $ felirat látható, csak a nagyon.., khm, a nagyon tájékozatlanok tételezhetik fel, hogy a perceken belül összeverődő tömeg azért tolong, mert egy húszdekás tésztáért ki szeretné fizetni a háromheti bérét.

Azt elismerem, hogy egy kicsit zavaró a $ (peso) jel, amely nekünk a dollárral kapcsolódott össze (eredetileg a jenkik is a mexikóiaktól vették át a szimbólumot), s amelyet sokszor mindkét peso jelzésére használnak, de egyre több helyen a CUC betűk állnak a számok mögött. És a józan ész is segít. Ha nagyon bizonytalan lennél, kérdezni is lehet, vagy megfigyelni, hogy az előtted vásárló mivel fizet.

A két bankjegy-családot szerintem nem lehet összekeverni, noha – szintén olvasmányaimból tudom – sokaknak még ez a performansz is sikerül. Most itt  lent a két egypesós előoldalát láthatjátok, és el lehet dönteni, mennyire téveszthető. Ultimate tanácsként azt tudom mondani, hogy legyen két pénztárcátok; a konvertibilisest garantáltan sokkal többször fogjátok elővenni.

A CUC-os bankjegyek előoldalán kubai szobrok és emlékművek vehetők szemügyre, hátoldalukon pedig a szobor ihletőjének életéből vett képek. Így a hárompesós CUC-on a santa clarai Che-mauzóleum főalakja, egy Guevara-szobor van, a hátoldalán pedig az 1958-as santa clarai ütközet egyik momentuma (az ominózus, Batista-féle páncélvonat kisiklatása).

3.) Egyéb

Bankkártyával egyes boltokban lehet ugyan fizetni, de nem nagyon érdemes, mert az üzletekben 10 százalékos kezelési költséget számítanak fel érte, vagyis drágább, mint készpénzzel rendezni a számlát.

Borravalót mindenhol illik adni, és el is várják. Nem kell persze úton-útfélen Krőzust játszani, de a hagyományos 5-8 százalékot mindenki kibírja szerintem, és ha egy kétfős fogyasztás esetén a 28 CUC-os számlát harminccal egyenlíted ki és nem kérsz vissza, máris úriember (úrinő) voltál.

A kétféle pénz miatt jópofa alkudozási helyzetek adódhatnak. Én például egy havannai taxissal bonyolódtam izgalmas szellemi tornába: az útért 8 konvertibilis pesó kért, én ötöt ajánlottam, s végül hat CUC-ban és tíz CUP-ban egyeztünk meg és mindketten elégedettek voltunk az intellektuális teljesítményünkkel.

Ahogyan azt már szóvá tettem, az árak (és most ismét a CUC-ról beszélek) valahol a magyar és a német között vannak, legalábbis ami az idegenforgalmi termékeket és szolgáltatásokat illeti. Egy hazai 0,33-as sör 1-2 CUC, egy egytálétel 7-10 CUC, igényesebb vacsora két személyre rummal, sörrel és édességgel 50 CUC, múzeumi belépő 2-4 CUC, a havannai taxi 10 kilométerre kábé ugyanennyi pénz, a háromcsillagos szállodai szoba két személyre reggelivel 80 CUC (négycsillagosban ugyanez 95-110).

A jobb minőségű képeslapok darabja 0,80 CUC, a nagyszerű kubai zenét tartalmazó CD-k 5-6 CUC-ba (a DVD 12-15 CUC-ba) kerül, a hazai kiadású (főleg a Revoluciónról, a Disznó-öbölről, Fidelről és az amerikai politikusok rettenetes disznóságairól szóló) könyveket ugyanennyiért árulják, de én például Che Guevara „Guerilla Warfare” című alapmunkáját (egy ausztrál könyvkiadó gondozásában; itt balra látható a borítója) 12 konvertibilis pesóért vettem meg egy jóarcú dílertől (az alku 15-ről indult), és kaptam hozzá grátisz egy, a Comandantét ábrázoló exkluzív  (ő mondta, tehát biztosan így is van) képeslapot is.

Ami (értelemszerűen) jóval olcsóbb, mint itthon, az a rum, a szivar (általában a dohánytermékek) és a (sajnálatosan kevés és elég szegényes választékú) vidéki magántermelői zöldség-gyümölcs. Ezeken a helyeken egy fürt (az általunk megszokottnál jóval kisebb) hazai banán, egy hatalmas avokádó vagy két papaya egyformán 1-1 CUC (meglestük, hogy ugyanezen termékeket kubaiaknak 5 CUP-ért adták, de nem haragudtunk rájuk…). És persze a koktélok: a hely színvonalától függően 2-4 CUC-ért kapsz egy mojitót, daiquirít vagy piña coladát; a havannai Floridita bárban vagy a Bodeguita del Medióban persze drágább (5-6 CUC).

Nagyobb szállodákban és a turisták által belakott helyeken euróval is lehet fizetni, de CUC-ban fogod kapni a visszajárót. Amikor ott voltunk, egy száz CUC-os termékért 81-82 eurót kértek.

Ha van kérdésetek, tegyétek fel a kommentekben; igyekszünk válaszolni rájuk, de ha megakadnánk, biztosan lesz az olvasók között valódi Kuba-szakértő, aki segít.