Ahhoz, hogy egy ír (dublini avagy vidéki) kocsmában a külföldi teljes értékű embernek érezze magát, sajnos nem elég Jamesont (esetleg John Powerst) vedelnie Guinness (esetleg Kilkenny) kísérővel. Ahogyan azt a matematikában járatos olvasóink mondanák: ez szükséges, de nem elégséges feltétel.

Az elfogadáshoz, illetve a zökkenőmentes beilleszkedéshez roppant ajánlatos legalább két-három ír nép-, vagy műdal szövegének, történetének és dallamvilágának minimum alapszintű elsajátítása. Csurtusék itt és most (csak neked!) ebben is segítséget nyújtanak.

Főként a főváros zenés szórakozóhelyeit felkeresni szándékozó, kalandozó hajlamú magyaroknak a Molly Malone című balladát (?) ajánljuk figyelmébe, amely Dublin (és vendégköre) alkoholistáinak nemhivatalos himnuszaként funkcionál, de nem fogtok szégyent vallani vele vidéken sem..

A történet roppant egyszerű, ugyanakkor szomorú, ahogyan az egy balladától minimálisan elvárható: Molly szegény városi proletárcsaládból származott, aki édesapja és édesanyja napi betevő whiskeyrevalóját utcai hal- és kagyló-, valamint rák-árusításból befolyó szerény összeggel egészítette ki. Más források szerint már árvának született, de ez a történet szempontjából nem bír relevanciával.

Ez a Molly minden nap végigrikácsolta a dublini utcákat, kis kerekes kordéján tologatva a vélhetően másodlagos frissességű, döglött tengeri élőlényeket, és „Cockles and mussels, alive, alive oh!” (Élő kagylók, óóó! – angolul kétféle névvel is illetik őket, én nem tudom, mi a különbség. Szerk.) kiáltással költekezésre próbálta rávenni a járókelőket. Ez a mondat különben maga a ballada refrénje is, amit torkaszadtából énekelnie illik minden jelenlévőnek, még akkor is, ha akkor és ott hallja először.

Nem lehetetlen küldetés, higgyétek el nekem.

Mint minden jóravaló virtuális személynek, neki is van szobra, méghozzá nem is akármilyen helyen: a dublini Grafton Street egyik végén (ez az ottani Váci utca). Bevált találkozóhely immáron 25 éve, amióta a város fennállásának 1000. évfordulóján, 1987-ben felavatták.

Kis bögyös fehérnép volt, amint ez a szobron is látható. Egyes vélekedések és városi legendák szerint Molly kétlaki életet élt: napközben a tenger gyümölcseit, míg éjszaka – részmunkaidősként – saját magát árusította (őszintén reméljük, hogy nagyobb sikerrel, mint a döglődő, büdös kagylókat).

Akárhogyan is volt, a dubliniak szerették és szeretik a mai napig is. Minden ír zenekar és előadóművész feldolgozta a nótát, a Chieftainstől Sinead O’Connoron át a Dublinersig, ugyanakkor számtalan ír kocsma viseli a nevét, Szingapúrtól Spanyolországon és Finnországon keresztül Kanadáig.

Csúnya véget ért, ugyanis (orvosdiagnosztikailag közelebbről meg nem határozott) lázban hunyt el. Szelleme azóta is fel-felbukkan a ködös dublini éjszakákon, és (mint a klasszikus fehéregér-víziók sajátos, kelta változata) a frászt hozza az alkoholgőzbe burkolt téblábolókra azzal a rohadt kis nyikorgó talicskájával.

Érdekesség, hogy egy edinburghi skót alak (bizonyos James Yorkston) tartotta érdemesnek Molly egyéniségét ebben a zeneszámban megörökíteni, valamikor az 1880-as években. Csak hogy érezzétek: valahol egy másik tér/idő-kontinuumban a posztok témái mind találkoznak.

Többek között ezt énekli lelkesítő induló gyanánt az ír rögbiválogatott is, ha vérivásra készülődik. Az már csak az én magánvéleményem, hogy indulónak nagyon langyos; inkább temetésre, vagy elvesztett világbajnoki döntőre ajánlanám. Feldolgozták már rapnek, operettnek, rocknak, dzsessznek, de az igazi az, amit ott ordítasz 120 decibellel, kicsit pityókásan, újdonsült testvéreid társaságában egy ír kocsmában, miután tíz perc alatt megoldottátok (elméletben) az észak-ír kérdést.

Itt látható-hallható, amint a közönség kiköveteli a (viszonylag érintetlen) Molly Malone-t a Dublinerstől. Ez pedig ír nyelven egy (kicsit lámpalázas) fiatalember bátor próbálkozása; a műfaj valami improvizatív vokális dzsessz (már ha van ilyen).