A bukaresti Köztársaság Házáról (KH) szóló első posztunk (melyben az előzményeket, illetve a külcsínt mutattuk be) elég komoly olvasottságra tett szert, aminek természetesen nagyon örültünk. Folytassuk tehát a világ legnehezebb épületének bemutatását egy belső sétával és további finomságokkal.

Mielőtt a belbecsre sort kerítenénk, még el kell mondanunk, hogy 1989 decembere után számtalan ötlet merült fel a további hasznosítás vonatkozásában (lévén, hogy az eredeti főbérlőt egy didergős decemberi délutánon – sajnálatos gyorsasággal, latinos temperamentummal, illetve bölcs balkáni előrelátással – feleségestől főbe-, illetve mellkason lőtték). Voltak, akik – indulatból – több mázsa, jól elhelyezett dinamittal oldották volna meg végleg a kérdést, mások – nagyon pragmatikusan – a világ legnagyobb kaszinóját álmodták oda (mondjuk ez nem is lett volna hülyeség; a sok idióta nyugati özönlött volna, hogy ott rulettezzen vagy blekdzsekezzen, ahol Ceauşescu (a továbbiakban: C.) vacsorára embervérbe tunkolta a zsömlét. Ja, hogy az Drakula volt? De őszintén: kit érdekel ez az apró különbség, ott, túl az Óceán..?

A román értelmiség múzeumot szeretett volna látni, az állam főhivatalokat, de több külföldi befektető is jelezte érdeklődését (köztük Rupert Murdoch ausztrál sajtómilliárdosról, egy olajsejkről, illetve magáról Abramovicsról is szól a fáma). Végül is az államigazgatási szempontrendszer győzedelmeskedett (a bölcsészek pedig vették a tarisznyáikat és elmentek nyavalyogni máshova, a külföldi milliárdosok meg sajnálkozva egyéb, kiesebb vidékre fektették be fölös tőkéjüket), de jelenleg ott tartanak, hogy több szintet ki kellett adni albérletbe, mert a központi közigazgatás egyszerűen nem győzi egyedül fizetni a havi kábé egymillió euróra (!) rúgó közüzemi számlákat.Ily módon például nemzetközi szervezetek és intézmények is bérelnek irodákat abban az épületben, ahol mellesleg (mint azt már említettük) a román parlament ülésezik; az egyik ilyen vendégei voltunk.

Érdekes lenne idehaza a Parlamentben mondjuk valami multinacionális cég irodáiba botlani…

De van itt nemzetközi konferencia-központ, egy csomó termet ki lehet bérelni akár családi rendezvényekre is (bizony ültek már itt születésnapot, mennyegzőt és keresztelőt is olyan, khm, üzletemberek, akik húsz-huszonöt évvel ezelőtt még az utcán a Kent cigarettát árulták zsebből 35-40 lejért a házibulira vagy diszkóba készülő ifjúságnak – higgyétek el, tudom, miről beszélek…). Az épület megközelítése történhet hagyományos módon (ez érvényes például a turistacsoportokra, amikor is a földszinten belépnek, idegenvezető segítségével végignézik a nyilvánosság számára megnyitott részeket, majd örömködve távoznak), illetve az alagsoron át, ami elvileg csak a kiválasztottak (és a kiválasztottak társaságában lévők) számára elérhető opció. Mi a második forgatókönyv szerint léptünk be, ami már a látogatás első perceiben szolgált némi meglepetéssel.

Úgy képzeljétek el, hogy a föld alatti nyolc szint egyike egy hatalmas folyosó-rendszer, első blikkre olyan hat méteres belmagassággal és 10-12 méteres szélességgel. Lévén, hogy a KH-ban működik többek között a kétkamarás román törvényhozás, azt hinné az ember, hogy egy ilyen épületben odafigyelnek bizonyos dolgokra, még akkor is, ha az adott szint a föld alatt van.

Nos, nem. A mínusz első emelet elképesztően tág folyosóin (amelyeken szerintem egy T72-es harckocsi minden különösebb probléma nélkül el bírna lavírozni, még egy közepesen részeg legénységgel is) hatalmas kupacokban áll az építési törmelék, ami (tekintettel arra, hogy az építkezés ezen a szinten úgy 15 évvel ezelőtt befejeződött) igazán szép teljesítmény és komoly hagyományőrző vénára utal.

A beázások (amelyek nyomaival majd később, illetve feljebb is találkozunk) itt is megfigyelhetőek; négyzetméteres vakolatdarabok váltak le a plafonról, s itt-ott már a teljesen átrozsdásodott vasrudak is előbukkantak a födémből (elnézést a fotók minősége miatt…)

A földszintre érve azért változik a helyzet; a C4-es kódszámot viselő főbejáratnál máris két hatalmas márványlépcsővel szembesülünk, amelyeket állítólag az Ermitázsban láthatóról koppintottak terveztek. A fordulóban 16 méter magas ablakok láthatók, amelyek előtt nehéz (egyenként 260 kilós) bársonyfüggönyök vannak. A szín tekintetében még mindig C. egyik kedvenc árnyalata, az úgynevezett siennai vörös (vagy barna?) dominál: minden szőnyeg és sötétítőfüggöny ebben a színben pompázik, persze a fakulás különböző fázisaiban.

A lépcsőkkel kapcsolatban érdemes elmondani még, hogy a lépcsőfokok a mindenhol máshol megszokott 18-20 centi helyet mindössze 12 centiméter magasak; a helyi építészlegenda szerint az első helyszínbejárásnál C. (aki a maga 163 centijével nem volt az a kifejezett kosárlabdázó alkat) megbotlott a lépcsőn, és tajtékozva utasította a megrettent illetékeseket, hogy azonnal cseréljék ki alacsonyabbra a fokokat.

Mivel ennek a szelíd kérésnek nem tudtak ellenállni, haladéktalanul nekiláttak és az akkorra már kész, mintegy 800 lépcsőfoknyi márványt szétverték, elhordták és jöhetett az újabb szállítmány a krassó-szörény megyei Ruszkicatelep (Ruschiţa) külszíni fejtéseiből.

Az itteni kristálycsillár másfél tonnás és a Szeben megyei Medgyes (Mediaş) szakembereinek keze munkáját dícséri.

 Amúgy pedig az erdélyi magyarságnak ilyen területen sincs szégyenkeznivalója, hiszen a KH több száz, díszesen és aprólékosan, tölgyből, mahagóniból, bükkből, dió- és cseresznyefából kifaragott óriási ajtóit főként székely fafaragó mesterek alkották, de ők a felelősek a kétes esztétikai értékű intarziás bútorok jó részéért is – oké, tudom: a megrendelés adott volt, nem ők tehetnek róla… A poszt elején már szóbahozott beázások az emeleteken is megmutatkoznak. Nem tudtam eldönteni, hogy a vizesek kontárkodtak-e annó (s ezáltal a bőrüket kockáztatva), vagy a burkolók, de ez lényegtelen… A pergő vakolatú mennyezet több emelet szerves képét színesíti, a salétrom már a stukkókat is kikezdte (mondjuk ezekért nem nagy kár, de ez magánvélemény), s szemmel láthatóan nem az idei esőzések eredménye. Az épület alatti szuperbunkerről (amelyhez a bukaresti metró egyik szárnyvonala is csatlakozik állítólag) rengeteg történet kering, de ott nem jártam. Talán majd legközelebb. Búcsúzóul ezzel a képpel kedveskedem azon olvasóinknak, akik tudják értékelni az „operational area” szakkifejezést. Igen, műveleti terület még a KH-ban is van.

Még egy gondolat a Kárpátok Géniuszáról: sok más egyéb mellett a térlátás és a méret-elvonatkoztatás képessége sem tartozott az erősségei közé, ezért a KH több kulcsfontosságú részét (például az ő leendői irodáit, az oda vezető lépcsőket, kedvenc erkélyét, stb.) 1:1-es arányban kellett neki többször is előzetesen felépíteni, hogy áttekinthesse a munkálatokat és építő jellegű kritikával, továbbá értékes útmutatásokkal segítse az építkezést. El bírjuk képzelni, mekkora öröm volt ez minden érintettnek.

A nyolcvanas évek közepének egyik jópofa bukaresti viccével búcsúzom.

Két barát találkozik a Szocializmus Győzelme sugárúton és beszélgetésbe elegyednek:

 – Hallom, vettél egy Dáciát. Hogy vagy megelégedve vele?

 – Hát, a működő alkatrészekkel nincs semmi probléma.