Hogy brutálisan őszinték legyünk, az albán fővárosnál egyszer-kétszer jártunk már látványosabb, érdekesebb és színesebb településen is.

Tirana (amely nevét – állítólag – Teheránról kapta, de ez ne vegye el a kedveteket a dologtól) nem az impozáns épületeivel, elképesztően gazdag történelmi és kulturális örökségével vagy az extázisig felkorbácsoló éjszakai életével hívja fel magára a figyelmet.

Ettől függetlenül határozottan cáfoljuk azokat a nagyképű kijelentéseket, amelyek (magukat komoly Albánia-szakértőkként aposztrofáló személyek és neves utazási irodák illetékesei szerint) elegendőnek tartanak egy másfél-két órás, turistabuszos utazást ahhoz, hogy a várost megismerjük.

A cáfolat kifejtése első felvonásához tessenek a lenti „tovább” linkre kattintani.

A 17. század elején alapított város napjainkban is magán hordozza mindazt a külcsínt (nevezzük nyugodtan csak bélyegnek), amelyet a negyven évig uralkodó Enver Hodzsa és (minden bizonnyal csak elmekórtani terminus technicusokkal leírható mentális állapotú) holdudvara rányomott. Ha nem olvastam volna több helyen, hogy jelenleg több, mint 700 ezer lakosa van, (az általános utcai hangulatból kiindulva) meg mertem volna esküdni, hogy egy átlagos magyarországi megyeszékhelynyien (100-120 ezren) lakják. Olyan a hangulata, na.

Lássuk, melyek azok a látnivalók, amelyeket (mindettől függetlenül) egy turistának nem szabad kihagynia.

Itt van például a főtér, amely (nem túl meglepő módon) Szkander bégről kapta a nevét. Az itteni legimpozánsabb épület (már ha ez a jelző egyáltalán alkalmazható az albán főváros bármelyik létesítményére) a Nemzeti Történelmi Múzeum, melynek homlokzatáról ez a (amúgy a fantáziadús Az albánok címet viselő) mozaik riogatja a járókelőket. Amint az látható, az alkotó nem cicózott: a diadalmas, vörös alapú fekete sasos zászló alatt az albán történelem parasztjai, katonái és munkásai (nem beszélve a minden bizonnyal létező, de rejtőzködő értelmiségiekről) a legváltozatosabb kézifegyvereket szorongatva határozottan menetelnek az óvatlan szemlélő felé.

Ha elhatározzátok, hogy bementek (ami a kinti tikkasztó hőségre való tekintettel akár jó döntés is lehet, lévén a múzeum légkondicionált), ne mulasszátok el megnézni Szkander bég első emeleti szobrát, és legendás, kecskekoponyával ékesített sisakjának, valamint kardjának… MÁSOLATÁT.

Igen kérem; ezen dacos, kemény, a sors és a történelem által számtalanszor félholtra szívatott kis nemzetnek van/volt egy európai kaliberű hadvezére (már ígértem, de az albániai bunkerekről szóló poszt mellé majd tényleg írok róla egy másikat a Tiborublogon), akire joggal lehet büszke, s akiről Albániában minden szól (a konyaktól a főutcákon át a nemzeti címerig), ráadásul a mi Hunyadink országos cimborája is volt – és ezek után mit gondoltok, hol található ennek a belevaló arcnak az eredeti sisakja és kardja?

Nem fogjátok kitalálni: Bécsben, az ottani Művészettörténeti Múzeumban! És ezek a köcsög sógorok egyszerűen nem akarják visszaadni az albánoknak, mert… mittudomén miért, különben is, erre nem tudok elképzelni méltányolható magyarázatot! Úgyhogy csatlakozzatok hozzánk, és kiáltsátok hangosan:

Hé, ti [moderálva] osztrákok, azonnal adjátok vissza Szkander bég sisakját és kardját jogos tulajdonosának, az albán nemzetnek!

Köszönöm, ez jólesett!

Még csak annyit, hogy a múzeumban szigorúan tilos a fotózás, amit sem itt, sem máshol nem tudok megérteni. Na jó, ha a múzeum szuvenyírsopjában jó pénzért lehetne kiváló minőségű képeslapokat kapni mindazokkal a cuccokkal, amiket odabent tilos fotózni, talán-talán elfogadnám. De a tiranai múzeum turistaboltjában volt gyapjú fejkendő, albán történelemkönyv albánul, eldobható golyóstoll, műsoros VHS-kazetta (!) az ország természeti szépségeiről, amelyikre diadalmasan ki volt írva, hogy COLOR! és háziszőttes pendely, de egyetlen rohadt fénykép sem például a Nemzeti Hős itteni szobráról…

Úgyhogy normát szegtem, nem először életemben. A teremfelügyelő néninek gyanús is voltam egy ideig, de a mennyiségi szemlélet és a nemzetközi tájékozottság hiánya vereséget mért rá: egy húszfős német csoportot veszélyesebbnek ítélt, mint bennünket kettőnket és a germánok után eredt; mi pedig rugalmasan leszakadtunk és ekkor készült pár fotó, többek között a kommunista terror népirtásáról szóló kiállítás táblájáról.
A németek persze még gondolati szinten sem vétkeztek, nemhogy fényképeztek volna, s mire a néni (kicsit csalódottan, mert biztosan fejpénzt kap a lefülelt fényképező turisták után) visszatért hozzánk, az én memóriakártyámon már jó pár megbájt lapult; sőt, még Csuri is fotózott, noha remegett, mint a nyárfalevél, mert elmondtam neki, hogy ezért az albán Btk. szerint nyolc év jár, harmadolási lehetőség nélkül.

És lépjünk tovább.

A teret határoló másik épület a Nemzeti Operának és a Balettintézetnek is otthont adó Kultúrpalota (Pallati i Kulturës), amely (hogy őszinték legyünk) első blikkre inkább emlékeztet egy laktanyatervezés szakon diplomázott katonai építész másodikos évfolyamdolgozatára, mint dalszínházra vagy bármi másra, ami a művészetekkel kapcsolatos.

Második blikkre is ugyanez az érzés. Majd a sokadikra is.

A (számunkra legalábbis) ismeretlen tervező rajzasztalán egykoron – szemmel láthatóan – kizárólag derékszögű vonalzók heverhettek, továbbá legalább három, párhuzamos vonalak meghúzására alkalmas egyszerű, mechanikus szerkezet. Egyfajta magyarázatot nyújt az a háttérinfó, mely szerint 1959-ben kezdték el építeni, s az alapkövet maga Hruscsov elvtárs helyezte el a saját kis párnás kezeivel.

Az Opera egyetlen (nem is: két!) jó tulajdonsága, hogy a lépcsőire kitelepedett presszók asztalainál kiváló, olasz minőségű eszpresszót és jéghideg sört, az egyik sarkában megbújó nemzetközi könyvesboltban (Adrion) pedig nemzetközi könyveket lehet kapni. Ja és Albánia-, valamint Tirana-térképeket; ha ezt eddig elmulasztottátok volna, itt pótolhatjátok.

Az Ethem Bey mecsetről (vagy dzsámiról – mondja meg már valaki, hogy mi a különbség a kettő között) hamarosan olvashattok külön posztot, ezért most ugrok és folytatom a körbenézést.

Itt látható a tér névadójának szobra, amit különféle szögekből kiválóan lehet fényképezni, hogy a háttérben minden legyen, ami a csövön kifér: nemzeti zászló, mecset (vagy dzsámi), kétszáz éves óratorony, panelház, bank, opera, kiszáradt fa, kóbor kutya, zsúfolt utca, síró turista, Mercedes, estébé.

A központi tértől nem messze (talán úgy 10-12 perc nagyon laza sétaútra szinte teljesen Dél felé a főutcán, vagyis a Deshmoret e Kombit bulevárdon) van az egykori különleges negyed, a Bloku (vagyis a Blokk), ami arról híres, hogy negyven éven át teljesen el volt zárva a közönséges halandók elől, mert odabent (a körülbelül háromhektáras, összesen négy-öt utcányi területen belül) csak a komancs elit lakott, a Nagy Albán Kópéval, Enverrel az élén. Megnéztük a főgonosz villáját is, tessék, lehet szörnyűlködni. Nem kétlem, hogy ez az épület a hetvenes-nyolcvanas években maga volt az albániai luxus (noha egy balatoni hekk- és lángossütő kisiparos ennél nagyobbat és ízléstelenebbet építtetett magának már akkoriban a Rózsadombon), de mostani szemmel nézve valahogy nem tűnik olyan extrémnek. Jelenleg a kormány egyik vendégháza; ehhez képest nem ártana a gizgazt kiszedni a sétány térköveinek repedéseiből, és bizony a gyepre is ráférne egy kis szelektív gyomirtás.

A nyugati turisták persze borzongva nézik az egykoron lezárt utcákat, hitetlenkedve hallgatják a történetet, mely szerint a rendőr egyszerűen NEM ENGEDTE BE a polgárt ebbe a negyedbe csak azért, mert az állami és pártvezetők lakásai ott voltak, de mi, rutinos kelet-közép-európaiak csak vonogatjuk a vállunkat és arra emlékeztetnénk nyugati barátainkat, hogy Tiranában a nagykövetségek utcája (na, milyen utca ez? Nyert: Rruga Skanderbeu, vagyis Szkander bég utca) a mai napig olyan, hogy mindkét ki-, illetve bejáratánál rendőrök állnak, kocsival nem lehet behajtani (csak ha nagyon jó a fellépésetek vagy diplomata rendszámotok van) és attól a téblábolótól, aki nem néz ki külföldinek vagy vízumneppernek, bizony megkérdik, hogy mi újság, kiskomám, mi járatban errefelé?

Egy másik, mérsékelten érdekes látnivaló (noha mostanában csak kívülről, mert úgy két éve pillanatnyilag zárva tart) az Enver Hodzsa Mauzóleum (a Blokutól úgy 200 méterre), amit ma már persze nem így hívnak. Ez egy beton-üveg-acél-kutyapiszok piramis, ahová az 1985 tavaszán elhunyt Mestert, Sztálin legszorgalmasabb albán tanítványát helyezték felravatalozás céljából.

A kelet-európai diktátoroknak azonban az örök nyugalom nem nagyon jött össze, Envernek sem: ’90-ben bebalzsamozott földi maradványait kiássák a Mártírok Temetőjéből és áthelyezik egy köztemetőbe. Rossz nyelvek szerint a hatalmas, vörös márványtömböt is újrahasznosították ’92-ben: levésték róla a diktátor nevét és az új szerep szerint ráírták, hogy az Albánia felszabadításáért hősi halált halt brit katonák emlékére…

Mit mondjak: találékony nemzet az albán :-)

A piramissal kapcsolatban még egy apró családi infó (tudjuk, hogy imádjátok az ilyesmit!): a tervezését és a kivitelezési munkálatokat 1985 és 1988 között maga Pranvira Hodzsa, Enver leánya koordinálta. Pranvira különben a mai napig építészeti irodát működtet Tiranában és köszöni szépen, jól van.  

Az épületet (amely most a Nemzetközi Kulturális Központ nevet viseli) az albán illetékesek elvileg nemzeti múzeumként és kiállítóteremként szeretnék a továbbiakban hasznosítani és üzemeltetni, de pillanatnyilag úgy néz ki, hogy (az eredeti piramisokhoz hasonlóan) inkább a külső burkolat újrahasznosításában utazó maszek vállalkozók érdekei érvényesülnek, magyarán: lopják a gránit- és márványlapokat róla, s a járólapok is eléggé megritkultak itt-ott a környéken. Az épületet övező sétányok is elég rossz bőrben vannak, pedig az egyik falára kihelyezett és maximális hatásfokkal működő, szép számú légkondiból, valamint a számtalan, különféle típusú antennából arra következtetek, hogy márpedig szerves életnek lennie kell odabent.

Remélem, nem ásták ki és nem hozták vissza a Nagy Ember holttestét és nem azt hűtik ezerrel.

A belvárosban van egy teljesen korrekt, mindenféle nemzetközi standardnak megfelelő park is, ahol a vattacukros bácsitól a cigarettadílereken keresztül a fényjátékos szökőkútig meg a pincsit sétáltató, hajlott korú úrihölgyig minden fellelhető, ami Rómától Koppenhágáig bármelyik európai nagyvárosban megtalálható. A környék bőven el van látva abszolút okés éttermekkel, presszókkal és sörözőkkel, s az utcákon, vagy a parkban sétálva, esetleg a padok valamelyikére lehuppanva, a mindenfelé kapható, és kiváló minőségű fagyit nyalogatva az ember tényleg egy civilizált, normális városban érzi magát.

Ez itt  Tirana folyója (khm), a Lana. Nem tudom, mennyire látszik, de a betonmederben egy 180-200 centis szélességű és úgy öt-nyolc centi mélységű vízfolyás csordogál; ha felhőszakadás van a hegyekben, biztosan tud ez betyárosabb külsőt is ölteni, de így elég vérszegény látvány nemcsak a Dunához, de még a Bégához képest is. 

A kormányzati épületek sem néznek ki valami lélegzetelállítóan; ez itt valamelyik minisztérium székhelye, a pofásabbak közül. De azért van remény: ilyen kis kőhídra is bukkanhat az ember, ha figyelmesen jár. Ennek a nagyobb, vidéki testvéréről (no meg a többi, albániai látnivalóról) majd egy másik alkalommal.