A párizsi Père Lachaise temetőben a franciák (és a világ) számos olyan híressége nyugszik, akiknek rajongói – ha tehetik – legalább egyszer meglátogatják az illető sírját, illetve síremlékét. Ezt a kegyeleti aktust – tekintsük annak – a temető illetékesei nem mindig nézik jó szemmel, hiszen a fejet hajtók olykor hajlamosak (voltak) megfeledkezni magukról.

Igen, mai posztunkban Jim Morrisonról, illetve végső (?) nyughelyéről fogtok egy-két mondatot olvasni, illetve képet látni.

Gyorsan előrebocsátom, hogy ez NEM egy Jim Morrison-poszt; életútját és művészi pályafutását nem fogom részletezni. Pár mondatban azért összefoglalom, hogy ki is volt ő, hiszen a kép teljességéhez az alapinformációk szervesen hozzátartoznak.

James Douglas Morrison 1943 végén született Floridában, egy olyan családban, amely a legnagyobb jó- (avagy rossz-)indulattal sem volt liberálisnak nevezhető. Édesapja (itt jobbra) az Egyesült Államok Haditengerészetének tisztje volt (később egészen az ellentengernagyi rendfokozatig vitte; amúgy alig két éve halt meg, 89 éves korában), édesanyja hátébé.

A konzervatív, szigorú nevelési gyakorlat ellenére (vagy inkább emiatt) Jim elég korán elhatározta, hogy a Biblia helyett Kerouacot és Oscar Wilde-ot fog olvasgatni (na meg Robert Gravestől a görög mítoszokat – ennek még jelentősége lesz később), a katonai pálya helyett pedig (amit édesapja igencsak jó szemmel nézett volna) színész, illetve rendező szeretett volna lenni.

Id. Morrisont a szolgálat ide-oda sodorta, s a család hűségesen követte. Amint elérte a nagykorúságot, Jim vette a kalapját és meg sem állt Kaliforniáig, ahol mindenféle karon és szakon hallgatott mindenfélét, majd (amikor tudott magának egy kis időt biztosítani a kábszer, az alkohol és a szexbulik által határolt háromszögből történő kiszakadásra) haverjaival megalapította a The Doors rockzenekart.

Innen szerintem minden fontos részlet ismert: szövegíróként, zenészként, énekesként és költőként generációjának egyik kultikus alakjává vált, s az általa felmutatott példa keresletnövelő hatására marijuana- és kokain-dílerek százai cserélhették le a tervezettnél sokkal hamarabb Mustangjaikat és Chevroletjeiket egy-egy újabb évjáratra.

És igen, jól emlékeztek: egyik beceneve a Gyíkkirály volt, de nem feltétlenül azért, amire most gondoltok.

Párizsba 1971 márciusában költözött inspirációért, na meg azért, mert addigra biztos minden amerikai lány megvolt már neki. Előzetes várakozásai ellenére a francia főváros nem jött be neki maradéktalanul: egy kicsit depressziós lett, és a vörösbor sem nyújtotta azt az intellektuális kielégülést, amire számított.

1971. július harmadikán reggel élettársa talál rá élettelenül a bérelt lakás fürdőszobájában. Haláláról számtalan elmélet született (ezekről ide kattintva olvashatsz), a legvalószínűbbnek azonban mégiscsak a kábítószer-túladagolás látszik (megelőzve azokat a teóriákat, melyek szerint J. Edgar Hoover, a CIA, illetve Nixon elnök mocskos keze van a dologban). Boncolás nem volt, s (az idegenkezűséget kizárva) hivatalos halálokként a szívelégtelenségből fakadó infarktust jelöltek meg a párizsi zsaruk. Kérdésükre, hogy Jim szokott-e kábítószert fogyasztani, vele lakó barátnője, Pamela Courson arcizom-rándulás nélkül bírta azt válaszolni, hogy: „Jim?! Ugyan már, ne vicceljenek: SOHA!”

És fura módon sem az ég nem dördült meg, sem pedig villám nem csapott le eme, khm, füllentés hallatán.
Előttem nem teljesen világos okból a holttestet nem vitték haza, hanem Párizsban, a Père Lachaise-ben temették el, alig négy nappal a halála után. A hatos parcellában található sír (megjósolható módon) évtizedekre a fanok találkozóhelyévé vált.
Ha azokat az üres üvegeket, amelyeket a temető karbantartói az elmúlt 37 évben a környékről összegyűjtöttek, én válthatnám vissza, akkor most nem itt ülnék ennek a huzatos Köztes-Európának a közepén, a billentyűzet fölé görnyedve, olykor feljebb tekerve a fűtésszabályozó gombot a radiátoron, hanem valahol a Karib-térség egyik luxusvillájának medencéjéből kiáltanék a mixernek, hogy: még egy daiquirít nekem és egy mojitót Csurinak, por favor!

És közben a Bang & Olufsen vasból persze ezerrel szólna a The Doors.
Az illetékesek már többször eljátszottak a gondolattal, hogy exhumálják és elviszik máshová, de végül nem léptek semmit. Az utóbbi időben (például amikor mi is ott voltunk, szeptemberben) a helyzet teljesen normálisnak tűnt: pár cigarettázó (khm) fiatalon kívül csak a kötelező japán nyugdíjasklub volt jelen, maga a sír pedig sem összefirkálva, sem leöntve, sem kiásva nem volt.
Ahogyan az itt is látható, nem egy hivalkodó helyszín. Szerintem a fiatalok lettek konformistábbak, mint amilyenek mondjuk tizenöt-húsz évvel ezelőtt voltak. Amikor ugyanis ’93 nyarán ott jártam, esküszöm, hogy az egyik közeli bokorban még, izé, egy párkapcsolat testi vetületének beteljesülését is láttam (volna, ha velem született szeméremérzetem és jólneveltségem nem kényszerített volna arra, hogy inkább a whiskyt kortyolgató többieket nézzem).
A sírra 1990-ben tettek egy kőlapot, amelyen (pontosabban a ráerősített bronzlapon) egy görög nyelvű felirat olvasható: ΚΑΤΑ ΤΟΝ ΔΑΙΜΟΝΑ ΕΑΥΤΟΥ, ami állítólag annyit tesz, hogy „szelleméhez/személyiségéhez hűségesen”.

Jim, jó arc voltál; legyen neked könnyű a párizsi föld.