Magát az utazást megelőzően az ember értelemszerűen gondoskodik a szállítóeszközről. Az, hogy repülni fogunk, már akkor nyilvánvaló volt, amikor rászántuk magunkat, hogy megnézzük a Szentföldet, hiszen sem a rendelkezésünkre álló idő, sem a pénztárcánk nem tette volna lehetővé, hogy a hajót, illetve a szárazföldi közlekedést válasszuk.

Arról nem is beszélve, hogy turisták számára közúton Izraelbe csak Egyiptom, illetve Jordánia felől lehet belépni (Libanon és Szíria – amelyek Izraelben évtizedek óta hivatalosan is ellenséges országoknak minősülnek – még az átutazást sem engedélyezi olyan utasoknak, akiknek útlevelében izraeli bélyegző szerepel; Egyiptom felől mostanában meg… eh, hagyjuk…)

Erre nem árt odafigyelni; ha izraeli utazásodat követően szándékodban áll ezekbe az országokba, vagy Szaúd-Arábiába, Jemenbe, Líbiába, Bahreinba, Kuvaitba, Katarba, Szudánba, esetleg Iránba látogatni, kérd meg az izraeli határőrt, hogy ne az útleveledbe pecsételjen. Ezt általában – megértő és cinkos mosoly kíséretében – meg is teszik. Mivel nekünk amúgy sem szerepel terveink között az elkövetkezendő harminc évben ezekbe beutazni, nem kértünk speciális elbánást.

Szóval a repülőgép, mint utazási eszköz adott volt, s mivel az ember olvas ezt-azt a repülésbiztonságról meg ilyen-olyan statisztikákról, az El Al-ra (a továbbiakban: EA) esett a választásunk.

Nem szeretnénk senkit untatni, ezért az izraeli nemzeti légitársaság történetét nem vázoljuk fel (noha – mint a zsidó állam bármelyik intézményével kapcsolatos ténysorozat – ez is bővelkedik izgalmakban, érdekességekben és sztorik, legendák tucatjaiban). Tény, hogy nemzetközi szervezetek és utazási szakemberek az elmúlt évtizedekben többször választották meg a legbiztonságosabb légitársaságnak, s ez az adalék bizony fontosabb az utazónak, mint az, hogy hányszor ünnepelték örömkönnyekkel a szemükben az EA dolgozói együtt az éppen aktuális vallási ünnepet (amiből azért akad jó néhány arrafelé).

Nem kell csodálkozni, hogy a világon pszichopaták százai szaladgálnak, akiknek egyetlen vágyuk, hogy egy EA-gépet eltérítsenek vagy felrobbantsanak; a hivalkodó új mottó (nem a terroristáké, hanem a légitársaságé) mintegy felkínálja magát: Gyere cimbora, mutasd meg, hogy tényleg annyira tökös vagy-e, mint amikor a melled döngetted a sátorban, a csillogó szemű asszonyok és gyerekek előtt. Gyere Hasszán és próbálkozz, aztán majd beszélgetünk egy jót.

Ha esetleg lenne olyan alulképzett idióta, aki nem ismeri fel a zászlót, illetve a Dávid-csillagot…

A becsekkolás Ferihegyen (és mindenhol máshol) nagyon alapos. Három órával az indulás előtt kint kell lenni és elkezdeni a procedúrát. Először is: az EA-járatokra történő becsekkolás elkülönülten zajlik, általában a terminál egyik szegletében. Odaballag az ember a csomagjaival, majd beáll a két sor (izraeli útlevelek – idegen útlevelek) valamelyikébe. Ahogy én láttam, nagy különbség nincs, maximum az elsőben többet nevetgélnek és furcsább nyelven beszélnek, de az alapos kontrollt ott sem mulasztják el. Körös-körül civilek kószálnak; egy részük nem is titkolja, hogy erősen és hivatásszerűen figyel, más részük megpróbál utasnak kinézni, harmadik részüket pedig még én sem vettem észre.

Szóval a földi személyzet egy udvarias tagja (magyarul vagy angolul) szépen felteszi a kötelező húsz-harminc kérdést, miközben mosolyog és jegyzetel: ki vagy, hová mész, mit viszel, ismersz-e héberül vagy arabul beszélő személyt, te csomagoltál-e, kaptál-e valakitől csomagot, amit el kell vinned, maradtak-e ellenőrzés nélkül a bőröndjeid az elmúlt hatvan évben, ilyesmi. Egy kicsit ideges voltam, mert vittünk a barátainknak egy szép darab bacont meg egy tenyérnyi igazi szalonnát és azon gondolkoztam, hogy ha kiszúrják, akkor a három lehetőség közül melyiket válasszam:

1.) megegyem-e ott helyben;

2.) esetleg ordas hazugságként mondjam azt, hogy

2.a.) nekem ez életmentő gyógyszer és az orvos írta fel;
2.b.) ez nem disznóból van, hanem birkából, csak kivontuk belőle a faggyút;

3.) vagy nemes egyszerűséggel, Dugovics Tituszként rántsam magammal a mélybe Tibit  (a kinti cimborát) is, mondván: a barátomnak viszem, aki bizony jóízűen szokott ilyeneket enni. Ő zsidó, én mezei goj vagyok, ergo vele kell leszámolniuk!

De aztán senkit nem érdekelt a szalonna, ami azért mutatja, hogy a Törvény eresztékei bizony recsegnek-ropognak, de ez legyen az ő problémájuk.

Mi nagyon bizalomgerjesztőek lehettünk, mert Judit (ezt írta a tiszta feketébe öltözött, maximum 25 éves csaj névtábláján a krixkraxok alatt) röpke tíz perc múlva ráragasztott valami címkét a csomagjainkra, teleamőbázott egy A4-es lapot, ráfirkált valamit a jegyünkre, majd következett a máshonnan is megszokott regisztráció és csomagfeladás.

Félrepislogva azért láttam, hogy mások nem voltak ilyen szerencsések: egy minimum kántor kinézetelű csávónak kinyitották a bőröndjeit és három udvarias, hallgatag, de láthatóan tettrekész fiatalember állta körül az izzadó embert, miközben Judit egyik kolléganője egy kis csomagot bontogatott – a balfék biztosan bevallotta, hogy az elmúlt éjjel 02:15 és 02:19 között otthon kint volt a vécén és addig szem elől tévesztette a bőröndjét.

Tipikus lúzer. Vagy nem tud hazudni, ami majdnem ugyanaz.

Ahogy olvastam, a kikérdezős forgatókönyvnek rengeteg ellenzője és kritikusa van. Az idén tavasszal még az Izraeli Legfelsőbb Bíróság elé is került az ügy, mert sokan sérelmezték, hogy megkérdezik tőlük például, tartanak-e kapcsolatot vallási közösségekkel; mások szerint meg a láthatóan muszlim vallású utasok egy kicsit részletesebb interjúra számíthatnak. Én úgy vagyok ezzel, hogy nem kötelező EA-val utazni még Izraelbe sem, meg aztán inkább tudja meg a Moszad anyám lánykori nevét, minthogy netán a fogorvosomat zaklassák pár nap múlva az azonosítási szakemberek egy röntgenfelvételért.

Az EA fennállásának hatvan éve alatt egyetlen gépüket térítették el: 1968 júliusában a római felszállást követően három palesztin terrorista (vagy – ízlés szerint – szabadságharcos) Algériába kényszerítette a társaság egyik Boeing 707-esét. Negyven nap alkudozás után a túszokat elengedték és maguk is olajra léptek. További sorsuk vonatkozásában tessenek az illetékesekhez fordulni.

A gépen helyet foglalva elkezdtem az EA-utasok kedvenc szórakozását: megpróbáltam kitalálni, hogy ki lehet a sky (vagy air) marshal, vagyis az az utasnak látszó személy, aki a biztonsági szervekhez való tartozását leplezve úgy tesz, mintha nem lenne nála minimum egy Glock vagy Jericho típusú maroklőfegyver és mintha nem lenne képes habozás nélkül fejbelőni bárkit, aki veszélyezteti a személyzet, a gép vagy az utazók biztonságát (ebben a sorrendben).

Mivel ebben a szakmában az a leggyanúsabb, aki a legkevésbé gyanús, az utazás végére két jelöltem maradt: egy legalább 90 évesnek kinéző, nagyszakállú, rabbikülsejű férfi, aki szemmel láthatóan régi ismerőse lehet Parkinson és Altzheimer doktoroknak, valamint egy igen ádáz tekintetű, csecsemőnek tűnő potenciális ügynök, aki – és ez volt a leggyanúsabb – akkor sem ordított, amikor a pilóta letette a gépet a tel avivi repülőtér betonjára, pedig az nem volt egy gyenge élmény.

Nem akarok túlzásokba esni; akik ismernek, azok tudják, hogy a tényekhez betegesen ragaszkodom, soha életemben nem tettem hozzá egy fikarcnyit sem semmihez pusztán azért, hogy mondandóm érdekesebb legyen, vagy hogy a nőknek imponálni akarjak a dumámmal, esetleg hogy még jópofábbnak tűnjek, mint amilyen amúgy is vagyok, születésileg és genetikailag.

Szóval most sem túlzok, amikor azt mondom, hogy a tel avivi földetérésünk volt az eddig általam átélt leg … khm… dinamikusabb leszállás, pedig annó a korfui után is csak két adag égetett szeszesital egymás után történő elfogyasztása tudta megállítani gyengébb idegzetű utastársaink kezének remegését.

Aztán olvastam, hogy az EA-pilóták szinte kivétel nélkül a légierőtől érkeztek (emblémájuk, illetve a felségjelzés itt látható), ahol ugye mások a munkahelyi szocializációs normák: a biztonság és a gyors helyváltoztatás az első, és nem szokás például különösebben törődni az utasok közérzetével, maximum a padlón szétterült gyomortartalmat takaríttatják össze utóbb a finnyásabb őrmesterek.

Az EA-gépek másik érdekessége a fedélzeten felszolgált kaja. Mondanom sem kell: kóser. Tekintettel arra, hogy statisztikáik szerint az utasok minimum 80 százaléka betartja az étkezés vallási szabályait (s közöttük is többségben vannak az ortodoxok, tehát a konzervatívabb zsidók), a kételkedők megnyugtatására az utaskísérők által kiosztott tálcákon ez az igazolás is ott hever, amelyet Moshe Nahshoni rabbi, az Izraeli Főrabbinátus Nemzeti Kóserügyi Főosztályának illetékese (igen, van ilyen, ne tessék vigyorogni!) látott el pecsétjével. Csirke és marha közül lehet választani, és nagyon finom, száraz vörösbort is adnak. A sütemény csalódás volt, de ne legyünk telhetetlenek.

Hiába tudjuk, hogy Izrael és Törökország katonai és – újabban – nagypolitikai téren is stratégiai szövetségesek, furcsálltam, hogy a felszolgált dobozos víz török gyártmányú volt. Egy kis vitánk adódott Csurival, aki azt állította, hogy ez nem ivóvíz, hanem kézmosó. Én mindenesetre alkalmazkodtam a többséghez (egy EA-gép fedélzetén mindenben tégy úgy, mint a melletted ülő pájeszes, kissapkás alak, mert sosem lehet tudni, mikor dobál meg kővel…), akik bizony megitták, habár kétségtelen, hogy ez volt az első olyan ivóvíz (most már tudom, hogy az volt, mert utánanéztem a kellemes nevű Çobanpinar cég honlapján), tehát ez volt az első olyan ivóvíz pályafutásom alatt, amelynek nagyon diszkrét fenyőízesítése van. A fenyő ezek szerint kóser.

Tengerentúli járatokon még istentiszteletet is tartanak – az egyedüli problémát a kötelező, Jeruzsálem felé fordulás jelentheti, de egy kreatív pilótának vagy elsőtisztnek ez sem jelenthet megoldhatatlan feladatot, maximum nem bontja ki a teljes igazság minden részletét a pillanatnyi pontos földrajzi helyzetet illetően.

A teljes személyzet roppant udvarias és szolgálatkész, valamint (ez első blikkre nem látszik, de olvastam) mindenki katonaviselt (a lányok is) és speciális közelharc-kiképzésben részesül, ami ugyancsak megnyugtató.

Az EA további két biztonsági területen számít úttörőnek: az egyik, hogy a kézipoggyászokon kívül minden csomagot dekompressziós kamrában tesztelnek a gépre szállítás előtt. Ez azért van, mert magukat dörzsöltnek képzelő, politechnikai vénával megáldott barkácsterroristák kitalálták, hogy szerkezetük csak akkor lépjen működésbe, ha a gép már jó magasan, a levegőben van (esetleg pont leszáll Tel Avivban), vagyis ha a légnyomás elér egy előre meghatározott értéket. Nos, az acélfalú dekompressziós kamrában ezt gyorsan lemodellezik, maximum pár rosszul lezárt fogpasztás tubusból fog előkígyózni a krém a kényes elővigyázatossággal összehajtogatott, és a régi barát kamasz fiának Bár-Micvójára tartogatott öltönynadrágra, de inkább ezt a bosszúságot, mint egy tompa pukkanást és az azt követő roppant erős huzatot 25 ezer láb magasságban, valahol a ciprusi légtérben.

A másik okosságot a hadiiparból vették kölcsön: az a lényege, hogy ha hőkereső fejjel ellátott lövedék közeledését érzékeli a szerkezet (magyarán: ha mondjuk rálőttek egy vállról indítható valamit a gépre), akkor kidob/kilő magából olyan ál-célpontokat, amelyek melegebbek, mint a gép motorjai, tehát a rakéta ezeket fogja célba venni. Úgy kell elképzelni, mintha izzó sztanioldarabkákat szórna szét a gép, miközben pucol, mint állat. Na, ilyen szerkezete egyetlen más polgári légitársaság gépeinek sincs – legalábbis nem tudok róla.

Szóval megérkeztünk Tel Avivba, az ország első miniszterelnökéről, David Ben-Gurionról elnevezett reptérre. Miután itt is válaszoltunk pár udvarias kérdésre, kiléptünk a kapun, felmarkoltuk a csomagokat és … és innen folytatjuk majd.