Hacsak nem skandinavisztikával foglalkozik az ember, Reykjavíkról talán még kevesebbet tud, mint Izlandról. Távol áll tőlem még annak a gondolata is, hogy lebecsüljem ezt a várost, melynek lakossága Kecskemétével mérhető össze (az agglomerációban összesen annyian laknak, mint Debrecenben), de valljuk be őszintén: nem az a kifejezetten nyüzsgő metropolisz. Ennek ellenére elismerem: van tapintható hangulata és egyénisége. Mai posztunkban – apró szöveges villanásokkal és pár utcai fotóval – ezt próbálom megragadni és bemutatni. Most hangsúlyozottan általános utcaképeket láthattok, a híres(ebb) helyi középületeket és -tereket majd egy másik alkalommal.

A települést (melynek neve Füstölgő Öblöt jelent – úgy látszik, már a legelső telepesnek, Ingólfur Arnarsonnak is gondot jelentett a füst és a vízpára közötti különbségtétel) valamikor az izlandi honfoglalás elején alapították, tehát nagyjából 870-872 között. Kábé kilencszáz évig sima kis halászfalu volt, az errefelé megszokott nagyságú (?) lakossággal, vagyis pár tucat, később pár száz fővel. Amikor a 18. században a dánok létrehozták a helyi hal- és gyapjúfeldolgozó ipart, ezt a környéket nézték ki maguknak kiindulási pontnak. Csak 1786-ban kapott városi rangot (és ezzel párhuzamosan önálló vásártartási jogot), elsőként a szigeten.

Amikor 1845-ben a helyiek (Koppenhága engedélyével, jó pár évtizedes kényszerű szüneteltetés után) újjáélesztették saját törvényhozásukat, a hagyományosan (a tizedik század óta) Thingvellirben ülésező országgyűlés (az Alþingi) Reykjavíkba költözött, s innen számítható a település átlényegülése kvázi fővárossá. 1918-ban már a félszuverén (továbbra is Dánia protektorátusa alatt maradó) Izland hivatalos fővárosa, amit aztán az 1944-ben kikiáltott köztársasági státusz tesz teljessé.

Ennyit a történelemről.

Ha Reykjavík belvárosának utcáin sétálgatsz (pláne így szeptember legvégén), egyáltalán nem az az érzésed, hogy egy fővárosban kószálsz. Képeink egy része csütörtök délután, másik része vasárnap délben, a harmadik adag pedig hétfő délelőtt készült, de a fíling mindhárom alkalommal nagyjából olyan volt, mintha vagy kijárási tilalom lenne, vagy egy olyan kézilabda-világbajnokság döntőjét adnák éppen a tévében, ahol Izland válogatottja mérkőzik valamelyik ősellenféllel (mondjuk a dánokkal). Pár bámészkodó turistán és (minden valószínűség szerint eltévedt vagy részeg) vidékin kívül alig láttunk embert. Lehet, hogy júliusban egymás sarkát tapossák errefelé a járókelők, de most kifejezetten ciánozás utáni hangulat uralkodott a közterületeken, amit olyan nagyon nem bántunk, mert kiválóan lehetett fényképezni. Még nyugdíjas japán turistacsoportból is csak egyet láttunk, ami azért rengeteget elmond a hajmeresztő szituációról.

Ami első blikkre feltűnik, az a házak színe. Szinte tapintható, hogy az izlandiak sóvárognak a karakteres, messziről is jól megkülönböztethető épületek iránt, ugyanakkor ezek a színek valahogy nem csiricsárék; még ezekben is érzékelhető bizonyos visszafogottság. A házak jó részének falai pedig olyan (ugyancsak színes) hullámpalával (esetenként fémlemezzel) vannak borítva, amit más tájakon leginkább tetőfedésre használnak. Vélelmezem, hogy az időjárásnak ez áll a leginkább ellen, elvégre ki a fenének lenne kedve a folyamatosan és erőteljesen az óceán felől fújó, komoly mennyiségű párát szállító szél miatt évente újravakolni a külső falakat? Málladozó vakolatot amúgy egy tenyérnyit sem láttunk, pedig bizonyisten kerestünk.

A másik furcsaság (ami – tudjuk – nem feltétlenül izlandi sajátosság, de nekünk itt tűnt fel a legjobban) az, hogy kevés ablakon van függöny, vagy ha van is, azt nem húzzák be. A földszinti lakások jó részébe be tud kukkantani az ember, ha olyan bunkó és kíváncsi, mint mi vagyunk. Itt északon vagy kevesebb az igény a privacy-re, vagy az emberek diszkrétebbek és jólneveltségük tiltja, hogy a másik intim szféráját akárcsak vizuálisan is megsértsék.

A nagyvárosiasabb utcaképeket a reykjavíki öblöt szegélyező gyorsforgalmi úton (maximálisan megengedett sebesség 60 km/h), a Saebrauton lehet fotózni, de a komolyabb forgalmon és közlekedési dugókon szocializálódott szem itt is csalódni fog. Persze munkanapokon reggel fél nyolc és délután öt körül itt is előfordul, hogy meg kell várni két-három lámpaváltást a kereszteződésekben, de olyan jelenetek elképzelhetetlenek, mint a Hungária körúton vagy az M1/M7 budai bevezetőjén.

Végezetül megmutatom nektek a kedvenc reykjavíki épületem, ami a belváros szívében található. Szerintem ehhez nem kell semmiféle kommentár.