Baszkföld: Bilbao = Guggenheim

Az egyik baszk megye Vizcaya, annak pedig a ‘fővárosa’ Bilbao, avagy baszkosan Bilbo.

Akinek csak említettük, hogy jártunk ebben a városban is, mindenki fontosnak tartotta, hogy megemlítse azt, ami – úgy tűnik – a legfőbb mondanivaló Bilbaóval kapcsolatban: nevezetesen hogy a Guggenheim Múzeum annyira megváltoztatta, hogy…

A Michelin baszkföldi útikönyve azt írja: “Mondd ki manapság valahol, hogy Bilbao, és azt fogják válaszolni: Guggenheim!

Hát ennyire.

Szociológiai szempontból is nagyon izgalmas a téma, de én szokásom szerint az elméleti elemezgetés helyett inkább nagyon is kézzelfogható látványokat fogok mutatni nektek, megtűzdelve a teljesen megfoghatatlan és szubjektív benyomásaimmal.

De amíg odajutunk, elszórtan néhány kép Bilbaóról, kommentár nélkül, csak az íze kedvéért.

Bilbaóba (meg Baszkföldön mindenhová) egy Tolosa nevű kisvárosból kiindulva látogattunk, itt ugyanis 4 teljes napig ugyanabban a szállodában laktunk. Ez önmagában a hómszvíthóm érzést adta, miután előzőleg úgy jöttünk végig Dél-Franciaországon, hogy minden este máshol aludtunk, ami mozgalmas és érdekes, de eléggé fárasztó bír lenni.

Szóval Tolosában laktunk (majd lesz poszt róla is), és innen autókáztunk mindenfele. A nagyon kedves recepciós hölgyek viszont szóltak, hogy érdemesebb a nagyvárosokba vonattal menni.

Ez itt alul-felül a bilbaói régi pályaudvar épülete.

Nagyváros…. mondjuk ilyen Baszkföldön nincs a szó valódi értelmében, de San Sebastian (ezentúl Donostia) és Bilbao eléggé zsúfoltak és nem olyan egyszerű parkolni, ezért érdemesebb vonatozni, különösen hogy a pályaudvarok a belvárosban vannak.

Bilbaóba Gernikából mentünk vonattal; utóbbi egy aranyos kisváros, ahol nem volt gond a pályaudvar előtt hagyni az autót.
Az út 50 perc és kemény 12 ajró volt kettőnknek, oda-visza.

Igazából inkább HÉV-nek nevezném az EuskoTrent; napközben húszpercenként közlekedik, civilizált, légkondis és nagyon tiszta kocsikkal. Mi a hármas vonalon utaztunk, amely Bilbao és az északi tengerpart (Bermeo) között jár, s amely útba ejti Gernikát is. Mindenkinek ajánlani tudjuk, aki Baszkföldön jár, és aki nem akar a nagyvárosokban a napközbeni dugóban parkolóhelyet keresni: leparkolsz egy nyugis faluban vagy kisvárosban, megkeresed a pályaudvart és bevonatozol a nagyváros szívében található EuskoTren-állomásig, majd vissza.

Én kinéztem magamnak, hogy a Guggenheim múzeumot mindenképpen látni akarom, és bár Té fintorgott egy kicsit (amit majd le fog tagadni, pedig télleg), de nem tiltakozott.
Az óvárosi résszel kezdtünk, amely némileg hasonlított Donostia óvárosára (erről is lesz poszt!), aztán az új belvároson keresztülsétálva, néhányszor átkelve a folyón (Nervion – de itt már nem ragoztam :)) elballagtunk a múzeumig.

Amikor a teljesen normális, európai házak között először megpillantod, hát… enyhén szólva futurisztikus. Van annyira meglepő, mint a Pompidou központ Párizsban, vagy az üvegpiramis a Louvre udvarán.

Ez a fenti izé a pajkosan hangzó Zubizuri nevet viseli, ami annyit tesz baszkul, hogy “fehér híd”. Egy Santiago Calatrava Valls nevű spanyol építész tervezte, és a vitathatatlan esztétikuma mellett számos kritikának az állandó célpontja. Ezek leghangsúlyosabbika az, mely szerint a gyalogoshíd üvegből készült járólapjai nedves időben olyan csúszósakká válnak, hogy évente több kéz- és lábtörés következik be miattuk, ráadásul könnyen törnek (ugyancsak évente több ezer euróba kóstál a sérült darabok pótlása). Hasonló hidat láttunk Tbilisziben is, Európa másik peremén, majd róla is lesz szó.

Az épületegyüttes a folyóparton áll, egy híd mellett-alatt, nehéz meghatározni, mert az egész IZÉ a hídon/ban is folytatódik….
Az épületet (jobb híján nevezzük annak, habár kinézetelét és funkcionalitását tekintve egyaránt egy szoborcsoporthoz hasonlít inkább) a kanadai Frank O. Gerhy tervezte, alapanyaga a titán, amivel sok külső felületet borított be, továbbá a mészkő és az üveg.
Ha van olyan építmény, amely egyrészt kikényszeríti, hogy fényképezd, másrészt tökéletesen gúnyt is űz belőled, ha ezt tényleg megpróbálod, hát akkor ez az.

Annyiféle, ahány felől nézed, de minden oldalról csak szánalmas kísérlet marad, hogy megmutasd. Mint az indiai mesében az elefánt….

Mindettől persze nem vesztettem el a lelkesedésem, hogy fényképezzek, de a borongós idő (ami a sétáláshoz kiváló volt, de a fényképezéshez nem annyira), bent pedig a vigilens teremőrök kissé lefékezték a lendületet.

A fenti főbejárat előtti nagy üres téren kuksol a híres virágkutya, amely… hát, szerintem nettó giccs… lenne!!!, ha nem lenne olyan nagy, annyira szépen-színes, és végülis csupa élő virággal van kirakva.
Vagy hiába mindez a mentő körülmény, ez mégiscsak tömény giccs?? Jó,  nem bánom, de a színei akkor is szépek :)
Az épület belülről sem átláthatóbb, vagy konzervatívabb, mint kívülről. Három szinten vannak galériákról nyíló bemutatótermek, mindez egy 50 méter magas átrium vagy mifene körül. Ezen a részen teljesen természetes fény érvényesül, mert mindenfelé üvegfalak vannak, meg acéltraverzek.
A párhuzamosok és a derékszögek roppant ritkák, sőt: az egyenes vonalak is. Bajban vagyok, mert nem csak hogy nem szabad, mitöbb: nem is lehet lefényképezni, de leírni sem igazán….
Ha már ott voltunk, megnéztünk egynémely kiállított műtárgyakat is, amelyek, nos… hogy is mondjam csak? Modernek.
Néha egészen minimalisták. Mint például az itt következő műalkotás (nem, ez nem egy üres kis szoba, egy hibával az egyik falon, hanem egy MŰ)….

Melynek címe: Szent Tamás gyógyulása.

Na ugye? Így mindjárt érthetőbb, sőt, már-már szellemes…. De annyira azért nem (szerintem), hogy a világ egyik leghíresebb múzeumában elfoglaljon egy 25 négyzetméteres termet…

Amint a bejáratnál látható volt, ottjártunkkor Henri Rousseau és Anish Kapoor kiállítások voltak. Utóbbi ugyanúgy a határokat feszegeti, mint az épület maga, de szintén van benne némi fantázia. Tének pl. ez a vérfröcskölős-ágyús összeállítás kifejezetten tetszett. Címe: Lövés a sarokba. Szerintem is jó, kár hogy nem működés közben mutatják :)
Az egy teljes nagytermet betöltő betonszar (én neveztem el így) viszont kicsit sok volt…
A művész elkezdett játszani a puha betonkolbászokkal, oszt nem bírta abbahagyni. Eddig ok, de MINDET meg kell mutatni a világnak? Az összeset…?!

Ezt ugyancsak Anish Kapoor követte el. Az indiai képzőművész nemes egyszerűséggel fogott pár, különböző átmérőjű kolbásztöltőt, vásárolt több mázsa cementet, ez utóbbit összekeverte vízzel, majd a masszát az ipari kolbásztöltőkön keresztül kinyomta a földre. És kész is az alkotás, amitől a műértő közönség elalél.

A címadás külön performansz, elvégre ez ad energiát az egésznek; blikkfangos cím nélkül a cementhurkák csak cementhurkák maradnának. Szóval a fenti kupacok ilyen néven futnak: A sámán halála, A megidézett szépség, A szürke ember sikolya, Oszladozó füstfátyol, satöbbi.

Hogy melyik melyik, ne kérdezzétek. A kedvetekért lopva lefényképeztem egy részét, és mivel kiadtunk fejenként 15 eurót a jegyért, természetesen azt mondom: óriási élmény volt, a hülyének is megéri.

A híd alatti részre, a folyópartra ki is lehet sétálni az épületből, ott is vannak izék.

A monstre rézpók tán a legjobb szobor a környéken,

de a szintén méretes karácsonyfadíszek (?) is jópofák….
Itt fentebb megcsodálhatjátok egyúttal a falakat néhol beborító titánlapokat is.

Bóklásztunk tehát fel s alá az útvesztőben, és sokkal inkább a helyet élveztük, mint a kiállított dógokat, aztán belebotlottunk, mit botlottunk: beleestünk a legnagyobb itteni attrakcióba.

Nem tudom, hogy hírnévben is a legnagyobb-e, de méretben mindenképpen.

Képzeljetek el egy termet, vagy inkább csarnokot, amely 130 méter hosszú (ez a rész nyúlik be a híd lába alá), és tele van nagyon vastag, hajlított, rozsdásnak tűnő, tíz méter magas vaslemezekkel.

Ez a 8 darabból álló khm, izé: szoboregyüttes Richard Serra műve, címe pedig “Matter of Time“.

A legkisebb darab mindössze 44 tonna, a legnagyobb 276 tonna.

Közép-európaiként óhatatlanul és javíthatatlanul populista vagyok, s mint ilyen, az a kérdés buggyant fel bennem, amikor megláttam a Mester alkotását, hogy: te jó Isten, hány lélegeztetőgépet lehetne vásárolni ennek az ócskavasnak az árából?

Aztán elszégyelltem magam, mert rádöbbentem, hogy aki túlzásnak tartja, hogy óvatos becslések szerint 800 ezer kilónyi hajlított vaslemezt műalkotásként mutogassanak, az előbb-utóbb durvább dolgokra is képes: ma csak művészeket fikáz, holnap csalni fog, holnapután lopni, a jövő héten pedig megtagadja a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kifüggesztését.

A Matter of Time tehát nagyon klassz, érdemes megnézni!

Nagyvonalú leszek, hogy lássátok, milyen egy úrinő; azt mondom: nem kár a vasért, egye fene!
Na de a HELY!!! Az az iszonyat sok négyzetméter, ezen a helyen!

A Guggenheim múzeumot évente 1 millió ember látogatja meg. Az én véleményem az, hogy a benne bemutatott dolgokért nem érdemes, az épület, mint jelenség viszont messze megérdemli ezt a népszerűséget.

Lehet hogy én egy kis hüjje vagyok, de úgy képzelem: izgalmasabb dolgokkal is meg lehetne tölteni :)))

Elhatárolódom Csuritól! Aki nem látja be, hogy a bilbaói Guggenheim Múzeumban kiállított műtárgyak a XXI. század képzőművészetének kvintesszenciáját jelentik, jobb, ha a jövőben kizárólag kertitörpe-gyártással és -forgalmazással foglalkozik!

1 hozzászólás

 1. equinox — 2013-01-04 13:37 

Üdvözletem Tiboru, mnár a 3. állomáshelyed, ahol elcsíplek. Szorgosan fogok mostantól kommentelni.

Kérdés: San Mamést miért nem fényképezted le? Az egy futballkatedrális :) mindenesetre üdvözlöm a posztot, hiánypótló

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.