A párizsi Panthéon

Közel egy évvel ezelőtt, amikor a nevezetes Foucault-féle ingáról írtunk egy természettudományos ismeretterjesztő posztot, belengettük annak a lehetőségét, hogy előbb-utóbb magáról az épületről is ejtünk pár keresetlen szót, ahol az ominózus inga lengett (és leng).

Nos, ha a naptárra néztek, láthatjátok, hogy pont ma van előbb-utóbb napja. Felfüggesztjük tehát a dél-kaukázusi sorozatunkat, s abban a reményben, hogy ti sem bánjátok a földrajzi ugrást, elétek tárjuk a párizsi Panthéon rövid történetét.

A helyszín tehát a francia főváros ötödik kerülete, annak is a híres Latin Negyede, amiről – fogadjunk! – tájékozott olvasóink mindenre bírnak asszociálni, csak éppen székesegyházra meg híres emberek földi maradványait tartalmazó kriptákra nem. És ez így is van rendjén: élők az élőkkel, holtak a holtakkal.

Az épület (illetve előzményeinek) története szinte kereken másfél évezreddel ezelőtt kezdődött (ilyenkor szoktak észak-amerikai barátaink és szövetségeseink elkerekedett szemmel visszakérdezni, hogy nem másfél évszázadot akartunk-e mondani): 496 decemberében az észak-keleti frankok aktuális, a Merovingokhoz tartozó királya, bizonyos Hlodowig egy elég kemény, evéssel-ivással, meg még Isten tudja mi mindennel tarkított házibuli másnapján, hasogató fejfájással küzdve úgy dönt, hogy enged az idők szavának (valamint az erőszakos reimsi püspöknek) és felveszi a szent keresztséget.
Az aktusra karácsony napján kerül sor, s az innen kezdve I. Klodvigként uralkodó monarcha ellenállhatatlan késztetést érez, hogy jó keresztényhez illő módon gondoskodjon végső nyughelyéről. És mivel hűséges férj is volt (ami amúgy a kora középkor valamennyi uralkodójára roppant jellemző volt, ahogyan azt mindenki sejtheti), arról is gondoskodik, hogy hitvese, Klotild is bérelt helyet kapjon.
506-ban elkezdenek építeni tehát egy templomot, ahová elsőként azt a Szent Genovévát temetik, akinek annó állítólag még Attilával is volt egy rövid afférja 451-ben, amikor a hun fejedelem csapatai ott toporogtak Párizs városkapuinál.

Genovéva azóta is a francia főváros, valamint a francia csendőrség (!) védőszentje, s azt a momentumot, amikor rábeszéli a párizsiakat, hogy ne meneküljenek a város felperzselésére, kifosztására, valamint lakóinak kardélre hányására gyúró hunok elől, szóval ezt a történelmi pillanatot a Pantheonban a mai napig két óriási festmény örökíti meg; magyar és hun turistáknak kötelező látnivaló! Bementek a hatalmas ajtókon, kifizetitek a beugrót és balkéz felől keressétek.

Az első felirat (és kép): Attila és hadserege Párizs ellen vonul;

A második felirat (és kép): Szent Genovéva hitet/önbizalmat és megnyugvást ad az Attila közeledésétől megrettent párizsiaknak.

Vannak, akik szerint Genovéva csak a párizsiak ellenállását szervezte meg és nem is flörtölt Attilával, de ez a verzió nem olyan izgalmas, ezért önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy ami engem illet, én inkább az első változatot hiszem el.

A szent csontjai elég sokáig (ez az elég sokáig a jelenlegi történetben úgy ezerkétszáznegyven évet jelent) ebben a templomban, pontosabban a mellette lévő, eredetileg benedek-rendi kolostorhoz tartozó kápolnában pihennek, mígnem 1744-ben XV. (Hőnszeretett) Lajost olyan betegség támadja meg, amelynek az akkori orvostudomány nem találta meg a gyógyírját.

Lajosnak már annyira fájt a pisilés, hogy egy este, végső kétségbeesésében sorra vette a szenteket és valamilyen homályos késztetés miatt végül Genovévához fohászkodott, mondván: ha soron kívül felgyógyul és tovább tud (jelentős fizikai fájdalom nélkül) keresztül-kasul [moderálva], úgy egy hatalmas templomot épít az addig már eléggé lerobbant állapotba került kápolna helyére.
Mit ad Isten, Lajos viszonylag gyorsan felépül, és mivel minden szeretője szavatartó embernek ismerte, a király elrendeli, hogy a Latin Negyed szélén hatalmas székesegyház építtessék, Szent Genovéva nagyszerű emlékének ajánlva. Az udvari építészeti miniszter megkapja az ukázt, de a projekt (noha annak idején nem volt kötelező a közbeszerzési eljárás) néminemű csúszást szenved: csak 11 évvel később találják meg az erre a feladatra méltó építészt, bizonyos Soufflot mestert, aki elhatározza, hogy csak a római Szent Péter bazilikával összemérhető és rivalizáló mesterművet ad ki a kezei közül.

1758-ban elkezdik ásni az alapokat, eltakarítani a romokat, majd hat évvel később maga Lajos teszi le az alapkövet. Az építkezés rengeteg pénzt és élőerőt köt le (még célzott szerencsejátékot is szerveztek a fővárosiaknak, ahol szelvényeket lehetett vásárolni, s a nyeremények kifizetését követő maradék pénzt fordították erre a célra), 1774-ben Lajos meghal, majd újabb hat év múlva a főépítész is távozik az élők sorából. 1789-ben holmi forradalom is lassítja a munkálatokat, mígnem 1790-re végre elkészül a nagy mű.

Mivel időközben a társadalmi-politikai viszonyok jelentősen megváltoztak (lám, milyen finoman is körül lehet írni a tömeges lenyakazásokat, majd a kicsit később következő jakobinus terrort), az eredeti tervekkel ellentétben a Pantheonból első körben nem székesegyház lesz, hanem világi nemzeti emlék- és temetkezési hely: az Alkotmányozó Nemzetgyűlés törvényt is hoz ebben a szellemben, s az egyház különösebben nem tiltakozik. Olyan nevek fémjelzik az első temetéseket, mint Marat, Mirabeau, na és a két esküdt, egymást tiszta szívből gyűlölő ellenség: Voltaire és Jean-Jacques Rousseau. A sors iróniája (illetve a franciák történelmi humorérzékének megnyilvánulása), hogy ők ketten azóta is farkasszemet néznek, hiszen szarkofágjaik egymástól mintegy 12 méterre találhatók az altemplomban.

„…que le temple de la religion devienne le temple de la Patrie, que la tombe d’un grand homme devienne l’autel de la Liberté…”

„…hogy a vallás temploma a Haza templomává, s hogy nagyjaink sírja a Szabadság oltárává váljék…”

Ekkor helyezik el a feliratot is: Aux grands hommes la patrie reconnaissante, vagyis A nagy/kiemelkedő férfiaknak/embereknek a hálás haza.

(Igen, franciául az homme /ejtsd: omm/ egyaránt jelenthet embert és férfit, de annó teljesen egyértelmű volt, hogy a roppant elítélendő, szexista megközelítéssel értették a mondatot; harcos feministák tiltakoztak is ellene, de aztán a kezükbe adtak egy francia értelmező szótárat, a hölgyek pedig szégyenkezve visszakoztak).

Jött aztán a posztíró korzikai kedvence, aki számtalan részletkérdésben megváltoztatta a Forradalom eredeti elképzeléseit (olyan apró-cseprő dolgokra gondolok, mint hogy köztársaság helyett császárság lett, meg hasonlók), s aki a Panthéonhoz is valódi diplomatához és államférfihez méltó módon nyúl: meghagyja nemzeti kegyeleti és temetkezési helyszínnek, de ezzel párhuzamosan visszaállítja az épület székesegyház.jellegét; az alagsorban továbbra is temetnek, fent pedig Napóleon különféle fellépéseinek biztosítanak grandiózus egyházi hátteret a már akkor is roppant gerinces és következetes főpapok.

A Panthéonban vettünk egy kölnivizet, amit állítólag a császár kedvenc receptje alapján állítottak össze mindenféle tudósok, s amit Szent Ilonán haláláig használt.

Nem vagyok nagy illatszakértő, de masszív citrusféléket (citromot? citromfüvet?), talán bergamottot meg mondjuk pici fodormentát mintha éreznék benne. Megkockáztatom, hogy a DGSE (francia hírszerzés) ügynökei eltesznek láb alól, de akkor is leírom: egy kicsit feminin illat egy ekkora macsó pasihoz képest…

A kettős szerep 1821-ig marad fenn, majd az éppen soron következő Lajos (a XVIII-ik) megint visszacsinálja kizárólagosan bazilikává; a temetéseket felfüggesztik, s a Panthéon Szent Genovéva székesegyházként funkcionál kilenc évig. Az ominózus külső oldali, túlságosan istentelennek ítélt feliratot leverik, felteszik a keresztet, felszentelik, egyszóval teljesen át/visszaalakítják templommá.

Amikor Lajos udvaroncai felvetették, hogy a közismerten vallás- és egyházellenes Voltaire földi maradványait ki kellene penderíteni az immáron teljes gőzzel templomként működő bazilikából, a király legyintett és ezt válaszolta: Hagyjátok csak; elég büntetés az neki, hogy folyton folyvást, reggeltől estig kénytelen miséket hallgatni!

1830-ban ismét leveszik a keresztet, visszavésik a nagyemberes-háláshazás feliratot, s az épület megkapja a „Temple de la Gloire”, vagyis a „Dicsőség Temploma” nevet.

1851-ben nem fogjátok kitalálni, mi történik. Na? Már persze a Foucault-inga bemutatásán kívül.

Igen, ráhibáztatok: leverik a feliratot, visszateszik a keresztet, jönnek a papok, felszentelési ceremónia, tömjénfüst, satöbbi, úgyhogy a párizsiak ismét beljebb lettek egy katedrálissal és vesztettek egy állami emlékhelyet.
1885 újabb kanyart hoz a hányatott előéletű Panthéon/Szent Genovéva székesegyház történetében: Victor Hugo temetését követően ismét átlényegül, elveszti templom-funkcióját: háláshazás felirat vissza, oltár lebontva, papok elköltöztetve, és ismét csak kegyhelyként és sírkertként működik. És ez így van napjainkban is, ráadásul nagyon nem úgy tűnik, hogy a modern francia állam ismét templomot akarna belőle csinálni.

És a francia átlagpolgár csak röhögött az egészen; nem csinált lelkiismereti kérdést a dologból és nem mondogatta katatón ütemérzékkel maga elé bámulva, hogy “ez is csak velünk történhet meg, világ szégyene vagyunk, rajtunk röhög Európa!” – ahogyan ezt más nemzetek megélték, illetve érezték volna.

Nem; az átlagfrancia minden váltás után megvonta a vállát (úgy, ahogy csak a latinok képesek erre a gesztura), rágyújtott egy Gitanes-ra, töltött egy korty vörösbort magának, legyintett, majd ment dolgára.

King Kong óta tudjuk, hogy a méret igenis számít, de nem fogjuk túlzásba vinni: a Panthéon 110 méter hosszú, 85 méter széles és – a kupola csúcsánál – 83 méter magas. A szakemberek szerint ez az első, eklektikus stílusban készült épület, merthogy van benne gótika, bizánci és klasszikus stíl is, hogy a korinthoszi oszlopokról ne is beszéljünk.
Az altemplom – vagy kripta? – négy főágból, azaz nagy folyosóból áll, mindegyikből különböző mellékágak, vagyis kis folyosók ágaznak szét. A szarkofágok itt találhatók. Marie Curiét például ólommal bélelték, mert a holttest még elég erősen sugárzott.
A teljesség igénye nélkül egy listával is szolgálunk; ők nyugszanak a Panthéonban, s biztos vagyok abban, hogy mindenki talál közöttük olyat, akinek sírja előtt szívesen megállna egy percre. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért névsorba szedtem a neveket, az esetükben néha furcsa családnév-utónév sorrendben.

Braille, Louis – tanár, a róla elnevezett, vakoknak szánt jelrendszer megalkotója
Carnot, Lazare – fizikus, matematikus, tábornok
Carnot, Sad
i – politikus, köztársasági elnök
Cassin, René
– jogász, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megfogalmazója
Condorcet márki – matematikus, filozófus, politikus
Curie-Sklodowska, Marie – fizikus
Curie, Pierre
– fizikus
Dumas, Alexandre
– író
Éboué, Félix – politikus; mindeddig az egyetlen színesbőrű
Gambetta, Léon
– politikus
Hugo, Victor – író
Jaurès, Jean
– politikus
Lagrange, Joseph-Louis
– matematikus
Malraux, André
– író, kultuszminiszter
Monge, Gaspard
– matematikus
Monnet, Jean – politikus, az Európai Unió ötletadója
Moulin, Jean
– a második világháborús francia fegyveres ellenállás első számú vezetője
Rousseau, Jean-Jacques – filozófus, író
Soufflot, Jacques-Germain – építész
Treilhard, Jean-Baptiste
– jogász, a kontinentális („napóleoni”) jogrendszer atyja
Voltaire – filozófus, író
Zola, Émile
– író

Mirabeau-t és Marat-t utólag kivitték a Pantheonból, noha egy ideig ott pihentek; Descartes vonatkozásában pedig az elhelyezési határozat megszületett, de végül nem hajtották végre.

Nem tudom, a fotón átjön-e, de Braille nevénél az az elszíneződés azért van, mert nagyon sok világtalan ember letapogatta a nevét… Ugye, nem csak mi éreztük, hogy van ebben valami megható? Mellesleg egy jó ideje már braille-írással is ott van alul.

Az egyik kis mellékteremben látható az épület makettje, metszettel meg mindennel, nagyon pofás.

Summa summárum: ha Párizsban jártok, ne hagyjátok ki; 10-12 percnyi – nagyon laza – sétára van a Sorbonne-tól, 6-8 percre a Luxembourg-kerttől, maximum 25 percre a Notre Dame-tól. Tömegközlekedéshez a B jelű RER-t (tudjátok, ez a HÉV) tudom ajánlani, amiről a Luxembourg – Sénat megállónál kell leszállni. Innen tényleg már csak 6 perc, ráadásul messziről látszik – a Panthéont úgy tervezték, hogy a legszebb oldaláról a Luxembourg-kert felől szemügyre véve mutatkozik meg, ha a főépítészről, Soufflot-ról elnevezett utcán felnézel rá.

A franciáknak MINDIG volt stílusérzékük, na. És azt ugyancsak tőlük tudjuk, hogy a stílus az maga az ember.

Ápdét!!! Közkívánatra egy kicsit kinagyítottam az Attilát ábrázoló festményt és lám, MuellR kollégának igaza van: a hős hun vezér zászlóvívője egy méretes vörös lobogót tart a kezébe; úgy látszik, a komancsok tényleg mindenütt ott vannak.

4 hozzászólás

 1. josziip — 2012-07-26 11:59 

A vörös zászló más dolog miatt is érdekes lehet. Árpádék is ezzel a zászlóval mentek a csatába. :)

 2. pancer1 — 2012-07-26 19:03 

Üdv. csak annyit tennék hozzá a hírességek névsorával kapcsolatban hogy Alexandre Dumas is szinesbörű volt, nagyanyja karibi rabszolganő volt. Akkoriban a jobb társaságokba nem is igazán fogadták be őt.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Id._Alexandre_Dumas

 3. tiboru — 2012-07-29 19:37 

Jogos a kiegészítés, köszi!

 4. kullancs — 2012-07-30 18:43 

A vörös zászló akkoriban mást jelentett, ha jól emlékszek a Látjaratlan ember című örökbecsűre, akkor a harcot jelentette, a fehér (megadás) zászlóval ellentétben. Már nem tudom, hogy a regényben melyik város tűzte ki, de a korabeli hadijog szerint Párizsnak is azt kellett kitennie…

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.