Örményország – Etchmiadzin

Említettük már, hogy az örmények voltak az első nemzet (illetve hát nemzetállam) a világon, akik (a legtöbb forrás szerint már 301-ben) államvallássá tették a kereszténységet. Legfontosabb egyházuk hivatalos neve (figyelemmel arra, hogy a hagyományok szerint Bertalan és Judás Tádé apostolok alapították errefelé az első században a korai keresztény gyülekezeteket) Szent és Egyetemes Örmény Apostoli Ortodox Egyház. Ehhez tartozik az örmények 92 százaléka.

Most nem mennék bele teológiaelméleti fejtegetésekbe (és abba sem, hogy van egy Örmény Katolikus Egyház is, amely elismeri a római pápa fennhatóságát, s melynek központja – a móka kedvéért – Libanonban van), csak annyit mondok, hogy a vallás a mai napig elképesztő fontosságú szelete az örmény hétköznapoknak. Ez azt is jelenti, hogy az országba látogató turista egyszerűen nem fog tudni megúszni egy látogatást Etchmiadzinba (más verziókkal: Edzsmiatszin, Ecsmiadzín, esetleg Vagharshapat – csak hogy komplikáljuk a dolgokat), ahol az örmény egyház fejének (a minden örmények katolikoszának nevezett helyi érdekű kvázipápának) a székhelye van (a rezidencia itt alul látható). Nem tudom, hogy a kábé 55 ezer fős településen van-e olyan látnivaló is, ami nem köthető közvetlenül és szervesen a valláshoz; mindenesetre ha igen, akkor azt alaposan elrejtették az odalátogatók elől. Vagharshapat a köztudatban annyira összeforrt a település központi egyházi szerepével, mintha idehaza Esztergomról mindenkinek kizárólag Erdő Péter és a prímási palota jutna eszébe (pedig van ott egy egy Suzuki autógyár is, hogy Tétényi Éváról ne is beszéljünk).

Nem tudok pontos és aktuális statisztikákat idézni, de meggyőződésem, hogy az egy főre eső templomok, kolostorok, szabadtéri keresztek, hacskárok (erről majd külön poszt lesz, előre guglizni nem ér!), megkövezett (felakasztott, felnégyelt, lenyakazott, máglyára vetett, stb.) ókeresztény mártírok, továbbá papok, szerzetesek és apácák tekintetében a város messze vezet az – ebben a kategóriában amúgy roppant erős – örmény mezőnyben. Vagharshapatban nem tudod úgy megvakarni a [moderálva] egyetlen testrészedet sem, hogy a produkciónak ne lenne legalább öt, szigorú tekintetű, talpig feketébe öltözött, roppant karakteres profilú (és általában szakállas) szemtanúja. A kicsit nyomasztó érzést csak egy hajszálnyit enyhítette, hogy ottjártunkkor éppen ballagás volt, s az összes szakrális helyszín tele volt az érettségipániktól holtsápadt, gyertyahegyeket elégető, s a hozzáférhető összes Szentírást csókolgató maturandusszal, valamint ezek – ugyancsak nagyon izguló – hozzátartozóival.

Nem hagyhatjuk ki az Etchmiadzin Székesegyházat, amely három fő ok miatt is figyelmet érdemel: egyrészt az örmény egyház központi temploma, másrészt az UNESCO-féle világörökség része, harmadrészt pedig nem egy mai darab, hiszen az alapjait képező (akkor még főként fából épült) bazilikát maga Világosító Szent Gergely (a későbbi legeslegelső katolikosz) szentelte fel 303-ben. A jelenleg is látható négy főpillér 618-ból datálódik, amikor itt az első kőtemplom épült.

Az engem jól ismerőket talán most nagyon meglepem, de bevallom: nem vagyok valami nagy bazilika-szakértő, ezért kérlek benneteket, hogy tekintsek el a székesegyház részletes és professzionális bemutatásától (azért a bejárati ajtó fölötti részt megnézhetitek, mert Csuri nem bírt ellenállni neki). Tegyünk inkább egy közös kört a belső termekben (itt az egyik plafonja látható), ahol a kegytárgy-kiállítás tekinthető meg, 500 dram (kábé 250 forint) befizetése ellenében. Ezért az összegért viszont angolul kiválóan beszélő tárlatvezetőt kapsz (ami a negyedik örményországi napon már egyáltalán nem volt meglepő).

Hihetetlen, hogy minden turisztikai célállomáson tele vannak mindenféle idegen nyelvet – tényleg felsőfokon – beszélő fiatalokkal! Nem tudom, hogy ez mennyire általános; lehet, hogy csak nekünk volt szerencsénk?

Szóval lássuk akkor röviden az egyházi múzeumot, amit talán helyesebb lenne kincstárnak nevezni.

Az örményekről nem véletlenül mondják, hogy a zsidókat és a briteket is meghazudtoló módon kereskedőnép; az elmúlt 1700 évben sikerült jó pár slágergyanús darabot beszerezniük. Ezek közül is kiemelném (az aranyba és ezüstbe foglalt) Longinus lándzsáját (örményül: surp geghard), vagyis azt a fegyvert, amellyel a szóbanforgó római százados oldalba szúrta a keresztfán függő, már elhunyt Jézust.

Igen, tudom, hogy ebből a fegyvernek látszó tárgyból a Vatikánban és Bécsben is van egy-egy példány (azok mondjuk másként néznek ki, tehát nem sima koppintásról van szó), de akkor is izgalmas.

A másik (ugyancsak bibliai) érdekesség a Szent Kereszt egy darabkája, amit borostyánágyra fektetve ebbe az ezüst tartóba (biztosan van valami szakszerű elnevezése is az ilyen vallási dísztárgyaknak…) tettek. Itt kinagyítva is megtekinthetitek. A harmadik (ugyancsak) exkluzív cuccot sajnos nem nézhettük meg: a Noé bárkájának egy szilánkját tartalmazó tárolóedényt per pillanat kölcsönadták valami kutatócsoportnak, akik tudományos módszerekkel fogják megállapítani a korát.

A kiállítás további részében az eddigi katolikoszok, valamint az Örményországhoz köthető szentek és apostolok ruházati és felszerelési tárgyai vehetők szemügyre: tiarák, püspöki süvegek és pásztorbotok, saruk és köpenyek, gyűrűk és övek, továbbá jó pár – gyönyörűen illusztrált – kéziratos könyv azokból az időkből, amikor Örményország határait minimum három tenger mosta. Aki gerjed az ilyesmire, garantáltan jól fog szórakozni.

Nem hagyhatjuk említés nélkül azt az ezüstedényt, amiben úgy hatszáz éve minden húsvét előtt a szent olajat keverik (főzik?), majd minden örmény templom és kolostor ebből az anyagból kap az ünnepekre. és nemcsak Örményországba szállítanak, hanem mindenhová, ahol örmény közösségek élnek, az USA-tól Izraelig, Ausztráliától Argentínáig.

Nem csak régi épületek vannak ám itt; ez például egy új templom belseje, vagyis nem annyira templom, mint inkább keresztelőterem, ahol a márványból készült keresztelőkádon (?) kívül még egy – leginkább ülőfürdőnek használható – medence is látható. Nem ismerem az örmény keresztelési szertartást, de úgy néz ki, hogy van valami megtisztulási rítus is, amihez ez utóbbi szükséges.

Ezt a nemistudommicsodát (emlékművet talán?) pedig, ami a bejáratnál látható, II. János Pál 2001-ben történt itteni látogatására építették; a pápa innen szólt az összegyűlt tömeghez és meghívójához, a katolikoszhoz (aki – mint tudjuk – nem is katolikus, hehe).

Végezetül pedig csak annyit, hogy az élet (pláne az egyházi) Örményországban sem áll meg: Etchmiadzinban most építenek például egy teljes papi szemináriumot (bentlakással, kantinnal, sportpályával, stb.), természetesen állami pénzen. Merthogy kiáltó szükség van rá. Állandó idegenvezetőnk segítségével mellesleg kiszámoltam, hogy ebből a pénzből (kétmilliárd dramba fog kerülni, mire minden kész lesz) jó pár kilométernyit fel lehetne újítani a katasztrofális állapotban lévő vidéki utakból. De hát mások a prioritások…

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.