Lengyelország – Gdańsk

El kell ismernünk, hogy blogunkban a köztes-európai térség sajnálatos módon alulreprezentált. Mivel nem szeretnénk azt a tévképzetet erősíteni, mely szerint Csurtusék érzéketlenek a történelmileg determinált regionális elkötelezettséggel szemben, mai posztunkban ezt a jelenséget próbáljuk majd orvosolni. Új kommunikációs offenzívánk első lépése legyen mondjuk a lengyel tengerparti város, Gdańsk, ahol csak T. járt (ő is mindössze három napot töltött ott), ezért színekről, virágokról, felhőkről és hasonlókról nem tudunk beszámolni.

Kezdjük tehát a bevezetőnél látható címerrel és a zászlóval, amely igazi, veretes, európai modell. A 13. századihoz képest mindössze annyi a változás, hogy az eredeti keresztek úgynevezett máltai stílben szerepeltek benne, de mivel ez túlságosan is emlékeztetett a náci Vaskereszt kitüntetésre, a huszadik század második felében a szárait finoman kiigazították. A mottó (Nec temere, nec timide) jelentése: sem hebehurgyán (vakmerően), sem félénken.

A reptérre megérkezve az ember máris szembesül azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy posztkommunista térségünk egyszerűen nem képes létezni egy kis személyi kultusz nélkül.

Távol áll tőlem, hogy a politikai érzéke miatt méltán legendássá vált hajógyári villanyszerelő nagyságát megkérdőjelezzem, de egy picit azért túlzásnak tartom, hogy az ősi keletporosz Danzig repterét róla nevezték el.

És még csak nem is tiltakozott a hír hallatán, csak szerényen (olyan igazi káéeurópai önteltséggel) mosolygott. Legalább formából megtehette volna, rögtön rokonszenvesebb lenne.

Ha már megemlítettem a hajógyárat: a bejárata mellett ez a három óriási acélkereszt emlékezik az 1980-as évek munkásmozgalmi eseményeire, illetve arra a véres megtorlásra, amely a Szolidaritás 1980-as zászlóbontását követte.

Ápdét: Kristóf a következő pontosítást tette: “A három acélkereszt az 1970 decemberében, sztrájkoszlatás folytán, a lengyel néphadsereg és rendőrség által, megölt kikötői munkásoknak állít emléket, és 1980-ban a 10 éves évfordulón leplezték le a szobrot. A Szolidaritás 1980-as zászlóbontása valóban ekkortájt zajlott, de ezek a keresztek nem ennek szóltak.”

Köszönjük a kiegészítést!

Az egyik kollégám előzetesen felkészített, hogy egy borzasztó hangulatú iparvárosba készülök, ahol az egészen jó minőségű Wyborowa vodkán és a mérsékelt kvalitású Zywiec és Okocim típusú sörökön kívül más szórakozásban nem lesz részem.

Ehhez képest a belváros négy-öt utcája semmiben sem különbözik más, szerencsésebb múltú északnémet települések történelmi cityjétől, maximum annyiban, hogy a fél- és egészen részeg német turisták egy kicsit halkabban beszélgetnek, mint mondjuk a Liszt Ferenc téren. Ennek a hihetetlen jelenségnek a magyarázatát hamarosan elővezetem, egy személyes tapasztalat bemutatásával.

Gdańskból szuvenyírként sok mindent nem lehet hozni szeretteinknek; az egyik helyi különlegesség (Lech Walesa ezerféle portréján kívül) a porított borostyán: kis zacskókban árulják és esküsznek rá, hogy alkoholban feloldva meg lehet inni és ez roppant egészséges. Én nem ezt tapasztaltam; először is nem oldódik (pedig sörtől a vodkán át a pezsgőig mindennel kipróbáltam), másodszor ritka undorító látvány az italban, harmadszor meg kaparja a torkot. Lehet, hogy kilószámra kéne fogyasztani?

Mielőtt belevágnék a legizgalmasabb gdanski élményem taglalásába, az ismeretterjesztés jegyében gyorsan elmondom, hogy az északlengyel kikötőváros nemcsak a posztkommunista Lengyelország első elnökét adta a világnak, hanem olyan neveket is, mint a filozófus Arthur Schopenhauer vagy Günter Grass (aki körül az utóbbi napokban csinos kis politikai botrány kerekedett – de ennek taglalása túlmutatna egy utazási blog keretein).

Schopenhauerra amúgy dühös vagyok, mert épeszű ember hogyan írhat le józanul olyan mondatot, mely szerint az emberi élet cél nélküli szenvedés, meg hogy az egyetlen út a szenvedésből az önmegtartóztatás és az aszkétizmus? De tényleg: szerintetek normális volt ez az Arthur?!

Következzék tehát a beharangozott személyes gdański kalandom, egy kis történelmi előszóval megspékelve:

Azt, hogy a németek, a lengyelek és az oroszok nem puszipajtásként tartják nyilván egymást, nem tőlem hallja először a kedves olvasó, pedig nemzeti szimbólumaik közül a címerállat mindhárom esetben a sas. (Mondjuk az orosznak annyi feje van, mint a másik kettőnek összesen). A hagyományos és kölcsönös útálat és megvetés mellett a lengyelek a mai napig gyanakvással és a történelmi sérelmek miatti meg nem bocsájtás kifejezetten keresztényietlen érzelmével fordulnak nyugati és keleti szomszédaik felé. Állítólag van egy olyan lengyel közmondás, hogy németet ölni kötelesség, oroszt ölni élvezet.

A fenti három nemzetnek nincs olyan kombinációja, amelyben ne a negatív érzelmek dominálnának…

De hagyjuk a geopolitikát és lássuk inkább a konkrét események forgatókönyvét.

Történt, hogy a napközbeni roppant unalmas konferenciázás nagyon kimerített szellemileg, ezért elhatároztam, hogy vacsora után körülnézek egy kicsit Gdańsk kikötőjében. Alapelveim egyike ugyanis, hogy jó dolog a mindenkori tartózkodásom helye szerinti település városközpontjában lődörögni és turistát játszani, de az igazi helyi élettel és emberekkel a pályaudvarokon, piacokon, sikátorokban és linóleumpadlós köpködőkben lehet találkozni (ez utóbbi kettőből Gdańsk világbajnok).

Kicsit már be is sötétedett, amikor egy… hogy is mondjam… építészetileg nem túlságosan rehabilitált és meglehetősen káposztafőzelék-szagú utcácskába értem, ahol kicsit későn vettem észre, hogy velem szemben egy háromfős, az alkoholos befolyásoltság előrehaladott állapotában leledző társaság állja el az utat. Mivel a bőrdzsekim nem volt szakadt és (én hülye!) még zuhanyoztam is aznap, rögtön látszott, hogy betolakodó idegen vagyok. A legények (akik közül a legsatnyább is megvolt vagy 120 kiló a 190 centis magassága mellett) körülvettek és lengyelül mondtak valamit, ami nem tűnt egyértelmű barátkozási kísérletnek. Angolul próbáltam válaszolni, majd kétségbeesésemben előkapartam pár szerb szót temesvári gyermekkorom rejtett bugyraiból.

A légkör nem enyhült, kicsit szűkebbre vonták körülöttem a kört és ismét mondtak valamit, amiből a “nyemec, nyemcki” szavakat véltem kihallani, eléggé egyértelmű hangsúllyal, valamint jelzőként az a nemzetközi szó is benne volt, amivel a könnyű erkölcsű hölgyeket illetik a Dél-Balkántól Budapesten át a Balti tengerig.

Nekem rögtön beugrott minden releváns adat, Varsó lebombázásától kezdve az SS-ig, a koncentrációs táboroktól a második világháború hatmillió lengyel áldozatáig. Éreztem: ha másodperceken belül nem tisztázom, hogy semmi közöm a németekhez, gáz lesz. Nagy gáz.

És – kicsit rekedt és reszkető hangon – bedobtam a varázsigét, mint Harry Potter: polák-venger dvá brátánki, majd egy szaftos magyar káromkodással is hitelesítettem mondanivalómat (abban bízva, hogy anyanyelvem zenéje hátha ismerős lesz valamelyiküknek).

Nos, barátaim, innen üzenem minden kételkedőnek, hogy csodák igenis vannak. Röpke két másodperc alatt az atmoszféra gyönyörűséges változáson ment át: az ökölbe szorított kezek kiengedtek, és egy apró adminisztratív momentum után (paszport! – kérte el udvariasan az útlevelem az egyik marcona útonálló, nehogy álruhás német bitang legyek) minden szép és jó lett. Ők nem beszéltek ugyan magyarul, de megveregették a vállam és (azt hiszem) elnézést kértek, valamint tovább szidták a nyemciket (szintén csak vélelmezem).

Fellélegezve én is gyorsan elismételtem, hogy szerintem is “nyemci kurva!“, szavaim megerősítése gyanánt köptem is kettőt, ellenben “Szolidárnoscs OK!“, majd elfogadtam a varázslatos gyorsasággal előkerült vodkásüveget, ittam belőle egy nagyot (Istenemre, nagyon jólesett!), ezt követően a karórámra mutogatva elnézést kértem magyarul és mutattam, hogy nekem sajnos mennem kell.

A csávók sajnálkoztak (úgy hangzott legalábbis), de még velem jöttek, amíg ki nem értünk egy kivilágított utcasarokra és közben folyamatosan magyaráztak; szerintem azt mondták, hogy errefelé vigyázni kell, mert mindenféle gyanús, deklasszált elemek kóborolnak és egyedül nem lennék biztonságban.

Elérzékenyülve elbúcsúztunk egymástól (elhangoztak olyan szavak, mint Budapest, vodka, Unicum (!), s abban is megegyeztünk, hogy nemcsak a nyemci kurva, hanem a ruszki is, na zag són, nekem bőven belefért…), még cigit cseréltünk, mint az igazi jóbarátok és történelmi szövetségesek, majd beültem egy taxiba és integettem. Az az igazság, hogy a szállodába visszatérve még vodkáztam/söröztem egyet a konferencia nem annyira kalandvágyó többi résztvevőjével, akiknek (közkívánatra többször) el kellett mesélnem a kalandomat.

Ez volt tehát a történetem, és egyúttal a poszt elején említett, a német turisták viszonylagos visszafogottságára vonatkozó megjegyzésem is magyarázatra talált.

Kedves barátaim! Lengyelországi települések külvárosaiban folytatott túráitok során MINDIG legyen nálatok egy hivatalos igazolás, hogy NEM vagytok németek (és oroszok sem). És – az Isten szent nevére kérlek titeket – ne reagáljatok helyi kikötőmunkások esetleges provokatív megjegyzéseire német szavakkal!

Bitte-bitte-bitte!

3 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2012-04-30 13:04 

Helyzet felismerésből jeles.

 2. tiboru — 2012-04-30 18:25 

Köszi :-)

Tudod, ha szorul a hurok, az ember nagyon kreatív tud ám lenni…

 3. bananisztan — 2012-05-01 22:49 

Gdansk jó hely, már kétszer jártam arra. A nyemecki-t tényleg nem nagyon szeretik arrafelé, minket viszont annál jobban. A lengyeleknél jobban már csak a Peloponnészoszon utálják a németeket, nekem ott kellett állandóan személyivel bizonyítanom, hogy magyar vagyok, nem turi… vagyis nem német. :)
Engem lengyel rendőrök engedtek tovább Gdansk környékén, pedig lakott területen 50 helyett 73-al bírtam menni, miután elmondtam a “Polak wegri dwa bratanki” kezdetű mondást.

Tényleg nagyon kedvelik a magyarokat arrafelé, az az érzésem sokkal jobban, mint itt nálunk a lengyeleket.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.