Albánia – Lezha

Tiboru rajongása a kiemelkedő hadtörténelmi személyiségek iránt (amit Csuri nem mindig oszt, de ez legyen az ő baja) nem ismer határokat. Ily módon semmi meglepő nincs abban, hogy mai posztunk az albánok nemzeti hőse (és a magyarok nagy barátja), Szkander bég halála helyszínéről, Lezha városáról szól.

Ahogyan azt már említettük, a turistáknak az albán nyelv számtalan apró meglepetést tartogat. Talán mondtuk már (de nem lehet elégszer hangsúlyozni), hogy a térképek böngészésekor figyelembe kell venni a helységnevek kétféle írásmódját, mert az albánban van egy határozott alakjuk (mai példánknál maradva Lezha), és egy határozatlan (Lezhë). Mivel ezt a kétpontos e-t mindig macerás kikeresni a billentyűzeten, maradjunk az előzőnél.

Szóval Lezha (ejtsd: lezsa, olaszul Alessio) egy 20 ezer lakosú kisváros, amely Tiranától kereken ötven kilométerre észak-északnyugati irányban helyezkedik el, A fővárosból tűrhető minőségű úton lehet megközelíteni, és jó negyven perc alatt akár ott is vagyunk, már ha az ember hozzászokott az egy szamárerős kordék, a harmincéves Mercedesek és a vadiúj (lehetőleg ugyancsak német gyártmányú) luxusterepjárók látványának zavarbaejtő gyakoriságú változásához.

Átutazóban voltunk Shkodër (na jó: Shkodra) felé, úgyhogy egy gyors ebéd mellett (Csuri – olaszos hangulatban lévén – egy kisebb pizzát kért, én pedig egy nagyon finom, tejszínes-fokhagymás-polipos kagylót) csak a Szkander bég mauzóleumot néztük meg. Nem akarok senkit illúziókba ringatni: ezen kívül maximum a város fölött található várrom érdemelne még egy sétát, ugyanis a település által nyújtott vizuális élménynek nagyon nem tett jót az a harminc évvel ezelőtti földrengés, minek következtében ez a tényleg ősi (az időszámításunk előtti negyedik században alapított) város gyakorlatilag a földdel vált egyenlővé. Erre a tragédiára a komancsok rátettek egy lapáttal, amikor Lezhát a saját esztétikai elképzeléseik szerint építették újjá: panel, kocka, kizárólag derékszögek, na és maximum harmadosztályú nyersanyagok. El bírjátok képzelni.

A mauzóleum egy nagyobb parkban található, csak az volt vele az apró probléma, hogy maga az elkerített park is zárva volt. Írásos magyarázatot nem kaptunk a tájékoztató táblákon, élő embert pedig a környéken nem is láttunk.

Egy (bocsánat: két), kultúrára és történelmi katarzisra szomjazó közép-európait egy leláncolt kapu nem tud feltartóztatni, ezért (a kommandós filmekből ellesett, hányavetiséget és nemtörődömséget árasztó, laza séta keretein belül, miközben azért idegeink pattanásig feszültek és érzékszerveink elképesztő módon kiélesedtek) körülnéztünk a környéken. Erőfeszítésünket siker koronázta (lám, a filmeknek mégis igazuk van!), mert az egyik kocsma mellett felfedeztük, hogy ha megkerüljük a szemeteskukát és arréblökdösünk egy szögesdrót-maradványt, a kerítés mellett be tudunk surranni az elzárt területre.

A gondolatot tett követte, s ez a – kocsmához tartozó terasz fölött függő kalitkába zárt – énekesmadár volt tettünk egyedüli szemtanúja.

A tetthelyet közelebbről szemügyre véve megállapíthattuk, hogy az imént használt “park” kifejezés egy kicsit erős, de mivel nem kertészeti világkiállításra jöttünk, átgázoltunk a buján és szabadon tenyésző növényzeten, majd óvatosan megközelítettük a mauzóleumot, amelyet egy XIV. századi keresztény templom (később muszlim mecset) romjaira, illetve romjai köré/fölé építettek a hetvenes évek végén (maga a sír a régi, Szent Miklósnak felajánlott templom közepén található).

Szegény Szkander bég földi maradványai igazi kelet-európai történelmi nagysághoz illő pályafutást tudhatnak maguk mögött: amikor a törökök 1479-ben (egy évtizeddel a halála, illetve elhantolása után) elfoglalták Lezhát, az első dolguk volt, hogy kiássák az egykori ellenséges hadvezér tetemét és darabokra szedjék, majd csontjait talizmánként árusítsák a korabeli gyűjtőknek. És mivel alaposak voltak, a várost csak ezután gyújtották fel.

Magát a sírhelyet sem sikerült közelről megnéznünk, mert a bejárati ajtó (nem egy mai darab) lánccal és lakattal le volt zárva, csak a résen tudtunk bekukucskálni. A 28 fehér márványoszlop a hős által levezényelt 28 csatát jelképezi, amelyekből 25-öt meg is nyert. Bármelyik élvonalbéli ökölvívó büszke lehetne erre az arányra, riszpekt neki!

Nem feledkeztünk meg az 1444. március másodika tiszteletére felhúzott emlékműről sem, a park melletti főtérből nyíló utcácskában. A tábla arra a dátumra hívja fel a figyelmet, amikor Szkander bég megteremtette az albán nemzetségek és törzsek unióját a törökök ellen. Rutinos versenyzőként ő hívta össze a nagygyűlést, ide, Lezhába, amely (nem túl nagy meglepetésre) rövid vita után őt választotta legfőbb vezetőnek; az ellene szavazók később tragikus hirtelenséggel közlekedési baleset áldozataivá váltak.

Megnéztük még utoljára az emblematikus kecskefejes sisakot ábrázoló domborművet (jó, tudom, ez nem dombormű, de nemtom hogy nevezik az ilyet) a mauzóleum homlokzatán, majd (fittyet hányva a mélységi felderítők egyik alapszabályára) ugyanazon az útvonalon távoztunk, mint amelyen bejöttünk. Az utcában még lefényképeztük ezt a régi, valaha biztosan szebb napokat látott autóbuszt, amelyet ízlésesen beépítettek egy lakóház és egy garázs közé.

Ha arra jártok, ki ne hagyjátok Szkander bég mauzóleumát. És a tejszínes-fokhagymás-polipos kagylót!

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.