Bukarest – a Köztársaság Háza 1.0

Annak ellenére, hogy mi, magyarok imádjuk a legeket, ha találomra megkérdeznénk 100 honfitársunkat, hogy melyik európai fővárosba látogatna el a legszívesebben, komoly fogadást mernék kötni arra, hogy Románia fővárosa egyik válaszban sem szerepelne.

Pedig Bukarest emblematikus épülete, a Parlament Palotája (leánykori nevén a Casa Republicii, vagyis a Köztársaság Háza, a bukarestiek nagy része számára még mindig Casa Poporului, vagyis a Nép Háza) mindjárt három kategóriában is frankó Guinness-díjas: a világ legnagyobb, polgári hasznosítású épülete (amúgy meg a második, a Pentagon után); a legtöbb pénzbe került (legalábbis amióta feltalálták a könyvelést – a piramisok bekerülési költségéről csak becsléseink vannak), valamint a legnehezebb épület (vagyis tömegre, a beépített anyagmennyiség tekintetében a legnagyobb, legsúlyosabb). Ráérő rekordvadászok kiszámították, hogy volumen tekintetében két százalékkal nagyobb, mint a Kheopsz-piramis, csak hogy pukkadjanak meg az egyiptológusok.

Hirtelen sürgős, hivatalos elintéznivalóm támadt a szomszédos, szövetséges állam fővárosában. Nemzetgazdasági és költségvetési megfontolások miatt autóval történt a megközelítés (amiről már írtam), ami egy laza, 13 órás kalandtúrát jelentett (visszafelé még beugrottunk Vajdahunyadra, amiről szintén van itt poszt, ezért 15-be telt), de ez itt nem a panaszkodás helye, csak úgy megjegyeztem, bevállalósok érdeklődését felcsigázandó. Vissza tehát a Köztársaság Házához (a továbbiakban: KH), amit (ha már ott voltunk) sikerült belülről is szemügyre vennünk. Mai (és majd az egyik következő) posztunk erről az épületről szól.

Kezdjük a szikár előzményekkel.

A hetvenes évek végén Ceauşescu (a továbbiakban: C.) előszeretettel tett elvtársi látogatásokat a távoli (de annál barátibb) Észak-Koreába és Kínába, ahonnan számos, jobbnál jobb ötlettel a puttonyában tért vissza a Dâmboviţa partjára. Lévén, hogy a politikai átnevelő táborok létesítéséhez még nem látta elérkezettnek az időt (és elég érettnek a romániai lakosságot), a gazdasági és politikai bűncselekmények miatti tömeges és nyíltszíni főbelövések pedig picinykét morcossá tették volna legfontosabb kereskedelmi partnereit (speciel az emberi jogok élharcosára, az USA-ra és Nyugat-Európára gondolok, akik éveken át szemrebbenés nélkül megvásárolták az olcsó román élelmiszert és kőolajat akkor is, amikor a lakosság mustáron és metilalkoholból készült konyak-utánzaton kívül nem nagyon talált mást a helyi közértek polcain, miközben telente a lakásokban 12 fokban állapították meg az „egészséges hőmérsékletet”), a Scorniceşti-i Tölgy (ahogyan az egyik eposzi jelzője szólt) kénytelen volt valami szoftabbal kezdeni. Így került képbe a monumentális építkezések gondolata, amelyet az 1977-es földrengés, illetve annak pusztítása további érvekkel támasztott alá.

Mivel C.-ről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy hagyta volna magát bármelyik saját ötletéről lebeszélni, a gondolatot tett követte. Pályázatot írtak ki a vadiúj bukaresti városközpont kidolgozására, amelyet egy 27 éves (!) műépítész, bizonyos Anca Petrescu nyert meg. Biztos csak véletlen volt, hogy C. feleségének, a világ minden bizonnyal egyetlen félanalfabéta és kétségkívül legcsámpásabb akadémikusának, Elenának a leánykori neve ugyancsak Petrescu volt (de tényleg, ez odaát legalább annyira eltrejedt, mind mifelénk a Szabó vagy a Kovács). Másfél évnyi lázas előkészület után (melynek keretein belül közel ötvenezer embert telepítettek ki addigi lakásaikból, visszapofázási lehetőség nélkül), 1983 tavaszán több tucat monumentális talajgyalu és mintegy száz, csillogó szemű, tettrekész ipari robbantómester jelent meg Bukarest kiürített történelmi belvárosában és ötszáz hektáron kezdetét vette a terület-előkészítésnek becézett tevékenység-sorozat; mintegy harmincezer magánlakást, tucatnyi közintézményt, háromszáz kilométer keményburkolatú utat és járdát, huszonvalahány (részben műemlék-státuszú) templomot sikerült lerombolni, felrobbantani, ledózerolni bő egy év alatt. 1984. június 25-én ünnepélyesen maga C. helyezte el a KH (s ezzel együtt az egész állam- és pártigazgatási komplexum) alapkövét, legendássá vált rekedtes hangján világossá téve, hogy itt olyat fognak építeni, amit a világ még nem pipált.

Hát, valljuk be: igaza lett.

Itt és most részletesen csak a KH-val foglalkozunk, de tudnotok kell, hogy mellette további, elképesztő méretű épületek (lakóházak és közintézmények vegyesen) nőttek ki a földből, nem megfeledkezve a szintén éremesélyes sugárútról, amely állítólag nyolc méterrel szélesebb, mint a párizsi Champs Élysées (nem mértem le, úgyhogy ne tőlem kérjétek számon, ha a bukarestiek hazudnának tévednének), s amelyet 1989 decemberében igazságtalanul fosztottak meg eredeti, szépen csengő nevétől, s így lett az addigi Szocializmus Győzelme sugárútból az Egyesülés sugárútja.

Itt fent: kilátás C. egykori erkélyéről az ominózus bulvárra; kétoldalt azok a lakóépületek, ahová a pártelit költözött volna, ha ’89 decemberében először pár temesvárinak (majd később bukarestinek és más romániai városbélinek) nem támad jobb ötlete, amire pár nappal később rácuppant mindenféle titkosszolgálat és túlélni szándékozó komancs – de ezzel a vetülettel most nem foglalkozunk, mert csak a gyomrunk kavarogna. Akit érdekelnek a romániai “forradalommal” kapcsoaltos összeesküvés-elméletek, itt dögivel olvashat róluk.

Ha valakinek kedve szottyanna itt kéglit vásárolni, elmondom, hogy a négyzetméterenkénti átlagos lakásár az Egyesülés sugárútján 3.000-3.500 euró. És biztos látszik, hogy nem villákról van szó, hanem az átlagnál valamivel masszívabb panelről.

Pár statisztikai adat az erre gerjedőknek; a többiek addig igyanak egy kávét:

– Alapterület: 330 ezer négyzetméter a 12 + 8 szinten;

– Térfogat: 2,55 millió köbméter;

– Méretei: egy 270 x 245 méteres téglalap, magassága 60-tól 86 méterig terjed a földfelszín felett, alatta 92 méter mélyre nyúlik;

– Helyiségeinek száma: ezeregyszáz (többek között 500 iroda, 30 nagyterem, 3 könyvtár, 4 étterem, koncertterem, két parkolóház, stb.);

– A termek (szintek) átlagos belmagassága: 8 méter;

– Beépítettek: 1 millió köbméter márványt; 6 ezer tonna cementet; 7 ezer tonna acélt; 20 ezer tonna homokot; egyezer tonna bazaltot; 900 ezer köbméter fát; 225 ezer négyzetméter szőnyeget; 3.500 négyzetméter bőrt; 200 ezer köbméter üveget; 3.500 tonna kristályt, satöbbi;

– 25 ezer munkás és 650 műépítész dolgozott az épületen közel négy éven keresztül;

Mai árakon számolva a bekerülési költség elérte a 3 milliárd eurót;

A munkálatokhoz – állítólag – kizárólag Romániából származó alapanyagokat használtak fel.

Itt a második részben mindarról olvashattok (és csodálhattok meg exkluzív képeket), amit bent láttunk.

2 hozzászólás

 1. michaelk — 2012-03-24 15:53 

Ezt bizony a Kárpátok Géniusza benyalta, mint mókus az erdőtüzet.
És hányan alapozhatták meg a jövőjüket ebből az építkezésből?! Persze a főbefektető nem élvezheti (szerencsére)

 2. tiboru — 2012-03-26 22:59 

Hát igen, nagyon sokan meggazdagodtak akkoriban, pedig onnan – állítólag – nem mert senki építőanyagot “kölcsönözni”, mert automatikusan szabotázsnak és a nemzetgazdaság aláaknázásának minősítették volna, amiért sokkal súlyosabb évek jártak, mint sima lopásért…

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.