Kuba – bevezető

Egy kis lustálkodás után újabb, itt eddig még nem szerepelt ország szubjektív bemutatása, újabb személyes élmények és vélemények megosztása következik a csurtusblog olvasóival. Október közepén a szocialista világforradalom utolsó bástyáinak egyikében jártunk. Szöveggel és képekkel azon leszünk, hogy (az információkat óvatosan csepegtetve) minél többetek figyelmét felhívjuk a Karib-tenger legnagyobb, a jelenleginél sokkal jobb sorsa érdemes szigetére.

Már most érezzük, hogy a posztok írása során egyszer-kétszer kénytelenek leszünk eltekinteni a Csurtusblog egyik alapelvétől, a politikamentességtől. Gyorsan (és ismételten) leszögezzük, hogy nem kívánunk állást foglalni az ideológiák (napjainkra meglehetősen aránytalan erőket megmozgató) párharcában, de véleményünket a kubai hétköznapok egyik-másik aspektusáról (pro és kontra) akkor is elmondjuk, ha ezzel olvasói és kommentelői érzelmeket, indulatokat szabadítunk magunkra.

Igen, tudjuk, hogy kilenc nap borzasztóan kevés egy ország (és annak lakói) megismeréséhez, tehát senki ne várja posztjainktól Az Abszolút Kubai Igazság felmutatását. Csurtusék (mint mindig) most is fenntartják maguknak a tévedés jogát. És ahogyan azt megszokhattátok, hozzászólásokat, saját álláspontot tükröző (szélsőségektől és öncélú acsarkodástól mentes) kommenteket akkor is örömmel látunk, ha azokkal nem értünk egyet.

Lássuk akkor az előkészületeket.

Az az igazság, hogy Kubával (mint meglátogatandó területtel és NEM kivándorlási célországgal) már elég régóta kacérkodunk. Intimitás ugyan és nem tartozik szorosan ide, de azért elmondjuk: Té kamaszkori szobájának egyik dísze volt egy méretes Che Guevara-poszter (natürlich az Alberto Korda-féle ábrázolás, vörös alapon feketével, ahogyan  itt oldalt is látható) és legalább két évig olyan barettet viselt, mint az asztmás argentin orvos-forradalmár, amire még egy ötágú csillagot is sikerült szereznie, nem kis megütközést keltve ezzel egyes barátai rejtett centrista (leginkább klasszikus polgári, izé, kereszténydemokrata vagy valami ilyesmi) eszméket valló szüleinek körében.

A másik dísz egy zuhanyozó meztelen nőt (sajnos) félprofilból ábrázoló kép volt, de ez mellékszál és amúgy is nagyon régen volt, elnézést. És igen, a Tiborublogon Che-poszt is lesz, még a nagy havazások beköszönte előtt.
Szóval elhatároztuk, hogy még azelőtt meglátogatjuk Kubát, mielőtt a Természet (vagy ha úgy tetszik, szókimondóbban: a Nagy Kaszás) bekopogna a Castro-testvérek ablakán és jogos jussát követelné.

Érdekességként megemlítem, hogy annak idején az NDK-val is úgy jártunk, hogy fix húsz éve, a legelső ottani látogatásunkat követő 125. napon egyszercsak lebontották a falat és „a munkások, parasztok és értelmiségiek” kereken negyven éven át létező német állama elkezdte haláltusája végső fázisát. Mindezek fényében nagy érdeklődéssel tekintünk 2010 februárjának közepére.


Tehát feltétlenül meg akartuk nézni magunknak az országot még akkor, amikor még nem képezi az USA 51. tagállamát (egy informális Florida 2.0 státuszra az elkövetkezendő években szerintünk elég komolyak az esélyek).

Felvettük a kapcsolatot az egyik szakosodott utazási irodával (nem fizetnek a reklámért, úgyhogy nem nevezzük meg őket, már csak azért sem, mert gondok azért akadtak – erről egy későbbi posztban egy kicsit részletesebben), megvettük a repülőjegyet, tájékozódtunk a neten, olvasgattunk blogokat, vettünk útikönyvet, beszereztük a vízumot turistakártyát… és itt álljunk meg egy szóra.

A kubai nagykövetség Budapesten, a második kerület, Harangvirág utca 5. szám alatt található (a Pasarétiről nyílik), egy teljesen hétköznapi társasház földszintjén. A kétoldalas kérőlapot le lehet tölteni a netről, s a honlapjuk tájékoztatása szerint fotó nem kell hozzá. Ehhez képest amikor megérkeztem (előzetesen kitöltött adatlappal és fejenként 25 dollár kápéval) kiderült, hogy bizony kéne fénykép is. Na nem a turistakártyára (ami itt látható), hanem „a nagykövetség belső nyilvántartása részére” (mindenki gondoljon, amire akar…). Az ottani alkalmazott rendes volt, mert legyintett és a szavamat vette, hogy majd utólag a neten küldök igazolványképeket, és 10 perc alatt kiadta a kártyákat.

Persze küldtem, mert nem akartam neki kellemetlenséget, noha öt év múlva biztosan beleírhatta volna a szakmai önéletrajzába, hogy oly módon is aláásta, bomlasztotta a szocializmust, hogy nem kért fényképet a turistáktól. Láttunk már hasonlót erre mifelénk, Köztes-Európában is.

És ha már a budapesti Kubai Nagykövetségnél tartunk, még egy jópofa történet:

Megérkeztem autóval a Harangvirág utcába, leparkoltam (apróbb nehézségek árán, mert elég sok kocsi volt és az utca meg egy kicsinykét meredek) és mivel egyetlen olyan épületet sem láttam, amelyről messzire ordított volna, hogy ez egy külképviselet, elkezdtem sétálni a páratlan oldalon (úgyis csak ott van járda). Egyszer csak figyelmes lettem egy mosolygós, kreol bőrű, fehér fogú pasira, aki az egyik ház előtt álldogált és intenzíven dohányzott. Visszamosolyogtam: na tessék – gondoltam -, a tipikus karibi szívélyesség, felhőtlen segíteniakarás; ő az én emberem!

Odaléptem hozzá és a napszaknak megfelelően köszöntöttük egymást; kellemes, erőteljes, klasszikusan spanyolos akcentusa volt (mondtam én akkor), de egészen jól beszélt magyarul. Megkérdeztem, hogy kubai vízum ügyében jó helyen járok-e? Ha lehet, még nagyobb mosoly,és azt mondja: Hát azt is megoldjuk, jöjjön csak be!

Egy kicsit meglepődtem ugyan (mit akarhat azzal mondani, hogy azt „IS” megoldjuk?! – kérdeztem magamtól, majd ismételten emlékeztettem magam, hogy Kuba szocialista ország, tehát bizonyos dolgokon nem szabad megütközni), de elfogadtam a szívélyes invitálást és bementem az udvarra. Közben csevegtünk: ő mondta, hogy biztosan jól fogom érezni magam, amivel a legteljesebb mértékben egyetértettem. Aztán (ugyancsak mosolyogva) kérdezi, hogy itt van-e a meghívólevél vagy az ajánlás a közösségtől?

Megtorpantam. Meghívólevél vagy ajánlás a közösségtől? Átfutott az agyamon, hogy te jó Isten, lehet, hogy Thürmer Gyulától kéne valami jó kis levél, egyenesen Fidelnek vagy Raúlnak címezve… De nem volt időm tovább elmélkedni a (máskülönben nagyon szórakoztató) témán, mert  egy árbocon egyszer csak ez a zászló ötlött a szemembe (itt jobbra).

Az engem ismerők tudják, hogy nemzeti lobogók és címerek tekintetében nem lehet a sarokba szorítani; úgy kezdődött, hogy még zsenge gyermekkoromban, amikor – kábé nyolcévesen – tíz napig vírusos fültőmirigygyulladással feküdtem (gyengébbek kedvéért: mumpsz avagy parotitis epidemica), unalomból megtanultam az Akadémiai Kiadó 1968-as kiadású Kislexikonának 512-513 oldalai között található lobogóoldalt, s ismereteimet azóta is igyekszem naprakészen tartani, noha az elmúlt évtizedek elég komoly kihívás elé állítottak – de ez már kül- és biztonságpolitika…

Szóval a szemembe ugrott a jemeni zászló és egy kicsit meghökkentem, mert  még a színvakokat sem igazán emlékezteti a kubaira, amely itt balra vehető szemügyre. Odafordultam kísérőmhöz, aki változatlanul mosolygott és hangosan, artikuláltan belemondtam a barátságos, latinó (?) arcába: KUBAI vízumért jöttem, azt is tudnak adni?

A kellemes derű egy pillanat alatt leolvadt róla. Kubai vízum? – kérdezte szemrehányóan. – Hát te nem Kuvait vízum kérdez?!

Hát nem bizony! – válaszoltam, az udvariassági elvárásokat talán egy kicsit alulmúló határozottsággal.

Száz szónak is egy a vége: kisomfordáltam az épületből (ez volt mellesleg a Harangvirág utca 3. és a Jemeni Köztársaság Nagykövetsége), megtettem még vagy 20 métert és máris ott voltam a kubai külképviseletnél. És így tudtam meg, hogy – a megfelelő előfeltételek teljesülése esetén – itt (mármint a jemenieknél) is lehet kuvaiti vízumot igényelni. Gazdag üzletembereknek, világklasszis lótenyésztőknek, luxushetéráknak és más érdeklődőknek sok sikert kívánunk hozzá; ami engem illet, egy ideig még hanyagolnám.

Szóval bementem a kubai konzuli részlegre, ahol rettenetesen jópofa propagandaanyagokat lehet felmarkolni a gaz USA-ról, a kubai nemzetgazdaság eredményeiről meg a kizárólag bűnözőkből álló floridai kubai diaszpóra viselt dolgairól.  Megvolt a turistakártya, a repülőjegy, a szállodafoglalási és belföldi szállítási voucherek (ez utóbbiakat úgy kellett kifizetni egy panamai számlára, hogy előre felhívták a figyelmet: az átutalás során semmiféle utalást nem szabad tenni arra, hogy a pénz Kubába megy, illetve hogy kubai utazásról van szó, máskülönben ugrik a lóvé és az utazás is…),  a legalább hat további hónapig érvényes útlevél (Csuri emiatt csináltatott újat), váltottam is pár száz dollárt… – de hogy ez utóbbi miért volt részemről oltári nagy hülyeség, majd a kubai pénzrendszerről szóló posztban alaposan kifejtem.

Kövessétek figyelemmel kubai útinaplónkat (is) itt, a Csurtusblogon! Tanácsok, tippek, fotók, sztorik – csak itt, csak nektek!

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.